I

Innen föl a Szírius csillagáig,
E képzelemfárasztó messzeség,
Mely már előttünk végtelennek látszik,
E napszögekkel kivert íves ég,

E szörnyü távol a nagy egyetemben -
Mi ez egyéb? - egy kulcslyuk, melyen át
A mindenség titkát fürkésző lelkem
A megfoghatlan végtelenbe lát.

S mit látni ottan? - Csillagok-, napoknak
Megszámlálhatlan tündöklő raját,
Amint az űrben forgva vándorolnak
Egymás körül s együtt, tovább, tovább...

Mennek, menelnek, mint a fővezéri
Szemlére kivezényelt hadsereg.
Kisebb-nagyobb közökben egymást éri
Dandár, hadosztály, zászlók, ezredek.

Mennek külön-külön, kimért ütemben,
Egy-egy vezér után minden csapat,
S mind valamennyi egyfelé, szünetlen,
Fagyasztó fegyelemben, hallgatag.

De hát hol a fő, mely vezényel itten?
Pásztortalan nyáj volna a világ?
Ki tartja fönn e szörnyü méretekben
A rendet, mely hajszálig összevág?

E szakadatlan haladó gomolyban
A seregeknek ura, a király,
Bizonnyal a középen, mozdulatlan
Nyugalma fönségében, ottan áll...

Keressük ottan, ott lesz ő, az Isten...!
Képzelhető-e bárhol egyebütt?
- De hát a térben, melynek széle nincsen,
Hol a közép? - Sehol, vagy mindenütt?...!

                II

Elmúlnak majd mind e világok;
Egy ravatal lesz az ég boltja.
Egymás után e sok gázlángot
Egy láthatatlan kéz kioltja.

Az életet, az "Úr" vetését,
"Halál" szolgája learatja.
Ugarrá vál a nagy mindenség
E - nekünk végtelen - darabja.

Világtalan napok csoportja
- Üres halálfejek - dermedten
A sötét éjszakában bolygva
Kisértik egymást, jéglepelben.

Sokáig nem lesz itten nappal;
De örökké sem tart az éjjel.
Előbb-utóbb megjő a hajnal
Életre keltő fényességgel.

Egyszer csak a nagy éjszakába,
Mint a mindenható kezétől
A végtelenbe lökött fáklya,
Csodálatos jelenség tűn föl:

Az égnek a mérhetlen léget
Átnyargaló fürtös csillagja
A sötétségben alvó réteg
Lámpáit sorra gyujtogatja.

Aztán megint lesz itten élet,
Teremtmények, kisebb-nagyobbak.
Az emberek hisznek, remélnek,
Halhatlanságról álmodoznak.

És forg tovább, miként az orsó,
Világi rendnek körhintája.
Bölcső, menyasszonyágy, koporsó,
Enyészet, élet egymást váltja.

Karácsonyesti ólomöntők
Játéka hát a nagy mindenség?
Méret szerint hangyák, földgömbök
Rendeltetése buboréklét...?

Alakok, tömbök, mindig újak
Jönnek, suhannak, mint a felhők.
Örök a léte a salaknak,
Elmulandók csupán az élők?

Ez öntudatlan zagyva minden,
Ez volt, van és lesz mindörökké.
Gondolkozó lény percig itten
Él, meghal, aztán - soha többé?...

                III

Elindul im egy árva lélek,
Előtte a nagy pusztaság;
Az úttalan végetlenségnek
Kétségüzötten neki vált.

Mint a fogoly vad mély veremben,
Hol menthetetlen vége van,
Kisérli a szökést szünetlen,
Bár látja már, hogy hasztalan:

Vergődő lelkem is magába
Csak jár, kutat, bár tudja jól,
Amit keres, föl nem találja,
Hiába fárad, fuldokol.

Szeretné tudni, hogy kit szolgál;
Hol itt az úr, ki ő, mi ő?
Keresse fönn a csillagoknál?
Vagy ő az, az örök idő?

Itt mindenütt, bennem, fölöttem
Merő csoda, titok, homály.
Ide mi végre, honnan jöttem?
Miért e lét, mi a halál?

Eszmék, megfoghatlan fogalmak!
Sötét, ijesztő kételyek!
A mulandóság lehangol csak,
Az öröklét kétségbeejt.

E földi élet kínja hagyján;
Elvégzi majd egy pillanat.
De túl a néma sírok halmán -
Mi rejlik ott, a föld alatt?

Elmúlni innen mindörökre!
Mi szomorú, gyász végezet!
Rohadni, lassankint, büzhödve,
Mig jajgat, aki szeretett...

És mégis így jobb, hogyha így van,
Oh, add, uram, hogy így legyen.
Legyen a vég örök a sírban,
A rög maradjon végtelen.

Örökké élni; élni, élni,
Lét kínja bármi szaggató;
Soha, soha meg nem pihenni...
Irtóztató, irtóztató!

Im itt vagyok a sötétségben,
Tehetlen, árva, elhagyott.
Nem hogy kié, de voltaképen
Azt se tudom, hogy mi vagyok?

Teremtmény, jószág, ismeretlen
Erőnek rabja, eszköze.
Nem magamé se testem, lelkem
Egy mozdulata, egy ize.

Ki tudja, mit hoz a jövendő,
A közelebbi pillanat?
Mesébe, dajkadalba illő
Beszéd a szabad akarat.

Oh, józan értelem csúfsága:
Örök világi rend, ahol
Ki ártatlan jött a világra,
Apái bűneért lakol!

Higyjem, hogy üdvözül a megholt,
Ha mind hibás, mi él, mozog?
Ámítanak maguk az égbolt
Szép szemei, a csillagok.

A hajadoni szűz szemérem
Pírjában égni látszanak.
Szép álcák! - tudjuk, voltaképen
Mindannyitok merő salak...

A napnak átlopott sugára
Kendőzi, festi testetek,
Holott az oly sötét, akár a
Börtön, mint itt ez a mienk.

Bűn a teremtés, átok e lét.
Becsületes csak a halál -
Talán, talán, ha lelkünk végkép
Megsemmisül, nyugtot talál...

Oh hogyha égi, földi itten
Mi kavarog, mind csalfa, gaz;
Szinlés, csalás, hazugság minden,
Csak lenne bár ez egy igaz!

Ölj meg, de igazán, valóban,
Örökre öld meg lelkemet.
Ne keljen gondolat agyamban,
Ne tudja, hogy volt s még lehet...

Ez egyben légy, uram, kegyelmes,
És megbocsájtom én neked,
Hogy adtad e nem kért, keserves
Siralomházi életet...

 

Elemzések

A vers természettudományos szempontból a következő témákat érinti:

1. Az univerzum végtelensége: Az első szakaszban a vers a végtelen távolságú Szírius csillagára utal, valamint az íves égre, amelyet a napszögekkel lehet meghatározni. A mai tudomány szerint az univerzum végtelen és határtalan, és a csillagok és galaxisok végtelen száma ismeretlen.

2. A világegyetem szerkezete és működése: A vers leírja, hogyan vándorolnak a csillagok és napok egymás körül, és hogy a világegyetemben folyamatosan haladó seregek vannak. A mai természettudomány legfrissebb felfedezései a galaxisok mozgását és elhelyezkedését tanulmányozzák.

3. Az idő és a végtelen: A vers harmadik szakasza a lélek kereséséről és az öröklét kérdéséről szól. Az idő és a végtelen kapcsolata a mai fizikában az időfolyam fenntartását követő kutatások témája.

4. Az élet és a halál: A vers néhány részében kitér a halálra és a halhatatlanságra való vágyra. Az élet és a halál természettudományos megközelítését a mai genetika, biológiai kutatások és az öregedés elleni vizsgálatok vizsgálják.

5. Az ember helye az univerzumban: A vers kiemeli az emberi lények kis méretét a világegyetemben, és a lélek vívódását annak felismerése körül, hogy kicsi és jelentéktelen testünkkel milyen szerepet játszunk az univerzumban. Az asztrobiológia és a kozmikus filozófia ezt a témát kutatja.

Ezek csak néhány példa a természettudomány különböző területeire, amelyek kapcsolódhatnak a vershez. Fontos megjegyezni, hogy a természettudományos kutatások folyamatosan fejlődnek, ezért a legfrissebb felfedezések még nem feltétlenül állnak rendelkezésünkre vagy relevánsak a vers megjelenésekor.

A vers teológiai szempontból az emberi lét, a világegyetem és az örök idő kérdéseivel foglalkozik. Az első rész arról szól, hogy az emberi lélek próbálja megérteni az univerzum végtelenségét és keresi az Istent. A költeményben vannak utalások a bibliatudományra, például a "Pásztortalan nyáj" kifejezés, amely utalás lehet a Jézus által használt hasonlatra, hogy ő a jó pásztor és népe a nyáj.

A vers második részében a költő leírja az univerzum végét és az új élet kezdetét. Itt a patrisztika nézőpontjából is értelmezhetjük a szöveget, amely hangsúlyozza az emberi lélek halhatatlanságát és a feltámadást. Az "Ugarrá vál a nagy mindenség" sorok arra utalnak, hogy az univerzum képes átalakulni, amelyet a teremtés és a hal megismétlődése követ.

A harmadik részben a költő egy árva lélek előtt álló pusztaságról beszél, amely magában hordozza az emberi létezés paradoxonát. Itt a skolasztika nézőpontjából is megjelenhet az igazság keresése és a kérdések, hogy ki vagyunk és mi a célunk az életben.

A versben a költő sokféle képi elemet használ, például a csillagok, a sötétség és a halál motívumait, hogy kifejezze az emberi lélek állandó kutatását és a végső igazság iránti vágyát. Az emberi élet és a világegyetem paradoxonai közötti feszültség hangsúlyozása az egyik központi gondolat a versben.

Összességében a vers a teológiai témákat és a filozófiai kérdéseket ötvözi, és megpróbálja kifejezni az emberi lét mélységeit és a végső igazság keresését. A bibliai, patrisztikai és skolasztikai nézőpontok további rétegeket adnak a versnek, és segítenek megérteni a költő által megfogalmazott komplex gondolatokat.

A vers számos irodalomtudományi összefüggésre utal mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalomban. Az első versszakban megjelenik a téma, miszerint az emberi képzelem és értelem határai végtelenek, és hogy az emberi elme próbálkozik a mindenség titkainak megfejtésével. Ez a motívum megtalálható többek között a romantikus korszakban is, ahol az emberi elme végtelen vágyakat, képzeletet és vágyat mutat. Ugyanakkor azonban ezek a vágyak és képzeletek soha nem teljesülnek, és az ember képtelen megfejteni a mindenséget.

A második versszakban a ködbe vesző csillagok és napok képe jelenik meg, amint egymás körül keringve mozognak. Ez a kép a természet, az univerzum rendjét és mozgását szimbolizálja, egyúttal azt a megállapítást is eredményezi, hogy az univerzumban nincs középpont vagy vezető, hanem minden mozgásban van. Ez a gondolat az abszurd irodalomra emlékeztethet, ahol az élet értelmetlen és kaotikus.

A harmadik versszak egy árva lélek keresését és kétségbeesését mutatja, amint keresi a válaszokat az élet nagy kérdéseire. Ez a kétség és keresés motívuma sok vallási és filozófiai gondolkodásban is megjelenik, például az existencializmusban, ahol az egyén az élet értelmét és a világi rendet keresi.

A következő versszakokban az élet és a halál, a mulandóság és az öröklét ellentétje jelenik meg. A vers azt sugallja, hogy a földi élet kínjaival szemben az öröklét és a halál nyugalmat hozhat. Ez a téma számos irodalmi műben feltárul, ahol az emberi szenvedés és az öröklét vágya összefonódik.

A vers záró sorai kifejezik a csalódottságot és a reménytelenséget, amit az emberek tapasztalnak a világ és a létezés örök problémáival szemben. Az emberi élet kérdéseihez kapcsolódó gondolatok, mint például a bűn, a teremtés és az igazság keresése, a vallásos és filozófiai irodalomhoz kapcsolódnak.

Ezek az összefüggések a versben mutatják, hogy mennyire sokrétű és univerzális a vers üzenete, és hogy mennyire érinti az emberi létezés fundamentális kérdéseit.