Beszélhet a hit és a bölcselet;
Rút a halál, szépítni nem lehet.
Undort, iszonyt kelt borzasztó alakja.
S ki tudja, vaj mi lappang még alatta?
Álom talán, tudat- s álomtalan;
Embernek végre csöndes nyugta van?
Örökre minden elmult, elenyészett?
Szomoru bár, ez voln' a jobbik végzet.
De hátha újabb gyötrelem, pokol;
Az ember még aztán is fuldokol;
Egymás után, lassankint, atómonkint
Szenvedve át tovább a haldokló kint?
Fekete-sárga rém, ádáz halál,
Rejtély, mit földi ész ki nem talál;
Istennek büntetése vagy kegyelme,
Jó vagy gonosz, meg kell nyugodni benne.
De lenne bár a legszörnyűbb eset:
Utálatosabb, rémületesebb,
Amit belőle emberek csinálnak:
Az ágy, amit kezük vet a halálnak.
Oh hogy az ember élve szolga, rab,
Még hullájában sem lehet szabad!
Hogy nemcsak a lét versenyén egymásnak -
Még a halál után is vermet ásnak.
Mert nem elég ijesztő a halott;
Megörökítik e rémalakot.
Hallgassa, tehetetlen, mozdulatlan,
Mint rágja undok féreg, őrli halkan.
A tömeg haza várja lelkedet.
Hogy mint kisértet kelj föl, eltemet.
Leszögeli, lezárja koporsóba
Magát az istent, aki megváltotta.
Gyógyíthatatlan, rögzött bárgyuság!
Nem fog ki rajta a nagy tanuság,
Hogy aki mint hős halt meg a kereszten,
Nem bírt maradni e sötét rekeszben.
Oh, boldogok, kik a máglyán elégtek,
Mint visszaröppenő láng, szálltok égnek,
A végtelen, szabad légoceánban,
Hol örök fény, örök világosság van!
Oh, mily dicső, mi fönséges lehet
Ragyogó ég, penészes rög helyett!
Megtérni egyenest, egyszerre abba,
Mely minden éltet, üdvöt oszt, a napba!
...Ti emberek, ti többi emberek!
Vesszőfutás volt létem köztetek.
Mi enyhitett, fönntartott életemben,
Csak a saját lelkemből meritettem.
Ha majd megölnek a kapott sebek,
Maradjatok következetesek.
Egyetlen egyszer, a nagy pillanatban
Tehettek jót velem, bár akaratlan:
A keveretlen öröm, nyugalom
Szűz mosolyával dermedt ajkamon
Égessetek meg, mint egy átkozottat -
És legyetek mindannyian áldottak!...