Itt a nagy halott előttünk,
Kiterítve mereven.
A hideg, a téli éjben,
Csillagoltó sötétségben
Mi vagyunk még éberen.

A sirásban elfáradt már
Valamennyi jó rokon.
Talán mi se volnánk ébren,
Hanem mert a torban, éhen,
Rágódunk a csontokon.

A csontokon sem rágódnánk,
De hát - ez a kenyerünk.
Nem maradt ránk dús örökség;
Fizet minket a nemzetség,
Ha sírunk, énekelünk.

Már maholnap ez se kell majd.
"Elég volt a gyász, a dal.
Ami megholt, föl nem támad.
Haszontalan minden bánat!
Haj rá étel, dal, ital!"

Ilyen szelet hallunk is már.
Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve;
Ott van a mult elfeledve,
És eladva az a föld,

Hol pihennek a nagy ősök,
Kik szerezték vérökön
Azt is, amin ők mulatnak...
Idegenek jól aratnak
Vérben ázott térökön.

Ők alusznak szépen, mélyen;
Ébren már csak mi vagyunk.
Ők alusznak s nem álmodnak;
Mi virrasztunk ébren, haj csak
Ébren is mi - álmodunk.

Álmodunk mi hihetetlent,
El se merjük mondani.
A holt szeme félig nyitva;
Hátha meg nem volna halva,
S lehetne még valami...

A nagy tenger éjszakába
Ki-kinézünk olykoron.
Mert nem tudjuk, hány az óra,
Hallgatunk a kakasszóra,
Merengünk egy csillagon,

Jó reménnyel, vak reménnyel,
Hogy ha megvirradna már!
De a hajnal csak nem pirkad,
S amit látunk, az se csillag:
Bolygó fény, vagy fénybogár!

És csak oly csöndes ne volna!
De ez úgy fojt, úgy ijeszt...
Dalunk is már egyre fárad,
Alig ad még bátorságot...
Égen földön semmi nesz...

Szempillánk is csuklik immár...
S ha az álom elnyomott,
S mi is alszunk, boldog Isten!
Akkor aztán késő minden -
Mozdulhat a tetszhalott!...

 


Stílusok

Itt a nagy halott előttünk,
Kiterítve mereven.
A hideg, a téli éjben,
Csillagoltó sötétségben
Mi vagyunk még éberen.

Sírásban elfáradt már
Valamennyi jó rokon.
Talán mi se volnánk ébren,
Hanem mert a torban, éhen,
Rágódunk a csontokon.

A csontokon sem rágódnánk,
De hát - ez a kenyerünk.
Nem maradt ránk dús örökség;
Fizet minket a nemzetség,
Ha sírunk, énekelünk.

Már maholnap ez se kell majd.
"Elég volt a gyász, a dal.
Ami megholt, föl nem támad.
Haszontalan minden bánat!
Haj rá étel, dal, ital!"

Ilyen szelet hallunk is már.
Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve;
Ott van a muland elfeledve,
És eladva az a föld,

Hol pihennek a nagy ősök,
Kik szerezték vérökön
Azt is, amin ők mulatnak...
Idegenek jól aratnak
Vérben ázott térökön.

Ők alusznak szépen, mélyen;
Ébren már csak mi vagyunk.
Ők alusznak s nem álmodnak;
Mi virrasztunk ébren, haj csak
Ébren is mi - álmodunk.

Álmodunk mi hihetetlent,
El se merjük mondani.
A holt szeme félig nyitva;
Hátha meg nem volna halva,
S lehetne még valami...

A nagy tenger éjszakába
Ki-kinézünk olykoron.
Mert nem tudjuk, hány az óra,
Hallgatunk a kakasszóra,
Merengünk egy csillagon,

Jó reménnyel, vak reménnyel,
Hogy ha megvirradna már!
De a hajnal csak nem pirkad,
S amit látunk, az se csillag:
Bolygó fény, vagy fénybogár!

És csak oly csöndes ne volna!
De ez úgy fojt, úgy ijeszt...
Dalunk is már egyre fárad,
Alig ad még bátorságot...
Égen földön semmi nesz...

Szempillánk is csuklik immár...
S ha az álom elnyomott,
S mi is alszunk, boldog Isten!
Akkor aztán késő minden -
Mozdulhat a tetszhalott!...

Itt, a halál árnyában ülünk,
Fáradtan, de még mindig ébren.
Hideg téli éjszakánkban,
A sötétség csillagtalan.

A könnyek már elfáradtak,
Minden jó rokon unalomban.
Mi is aludnánk már talán,
De a csontokon rágódunk a szánkban.

Nem is a csontokon, de hát,
Ez maradt nekünk kenyerünk.
Örökségünk sosem volt bőséges,
A nemzetség fizetése az, amit élvezünk,
Sírunk, énekelünk reménykedve.

Már holnap sem lesz szükségünk erre,
"Elég volt a gyászból, dalból.
Ami egyszer meghalt, nem támad föl,
Hasztalan minden bánat, hisz már csak a földben él élő".

Ilyen szelet hallunk mi is,
Akik a legtöbbet örököltük.
Velünk van a legjobb kedv,
Elfelejtett múlt, eladott föld,
Mások jó hasznot aratnak megváltásunkon.

Ők szépen és mélyen alusszák álmukat,
Mi vagyunk csak ébren.
Ők nem álmodnak többé,
Mi virrasztunk, csak- egyszerűen,
De mégis álmodunk.

Álmodunk hihetetlent,
Még ide se merjük mondani.
A holt szeme félig nyitva,
Hátha nem is halt meg még,
És van még valami.

Néha kinézünk a nagy tenger éjszakájába,
Mert nem tudjuk, hány az óra.
Halljuk a kakasszóra figyelve,
Csillagban merengve,
Vak reménnyel, jó reménnyel.

De a hajnal nem akar pirkadni,
Ami látszik, az sem csillag,
Csak egy bolygó fény vagy fénybogár.

És bárcsak csendesebb lenne itt,
De ez az fojt és ijeszt.
Dalunk is fárad, nem ad már bátorságot,
Sem az égen, sem a földön semmi nesz.

Szempillánk is lassan csuklik le,
Ha az álom eltölt minket.
Mi boldogan alszunk, ó, Isten,
Akkor minden túl késő - a halott is mozdulhat már!

Vezetjük lábunkat sírig,
hol magasztaljuk hőseink,
ez a rideg, téli éjben,
a sötétségben csillantó
ébren maradunk mi felénk.

Könnyekben már elfáradtunk,
minden jó rokonunk is.
Talán mi se maradnánk fent,
de mivel a kenyér hiányzik,
csontokon rágódni készülünk.

De nem mi szeretünk csontokat,
csupán ez az étkünk itt lenn.
Nincs hozományunk igazán,
az ágon átver a nemzetségünk,
s ha sírunk, énekre kelünk.

Holnapra ez se kell majd,
elég már a gyász és dal.
Ami meghalt, nem támad fel,
hiábavaló minden bánat,
hajrá étel, dal és ital!

Ilyen szelet már hallottunk,
ki legtöbbet örökölt,
nagy a kedve, boldog ő,
a múlt ott feledésbe merül,
el kellett árulni a földet.

Az ősök nyugodtan alszanak,
mi vagyunk még csak éberek.
Ők nem álmodnak, csak pihennek,
mi virrasztunk, csak éberek vagyunk,
és ébren is álmodunk.

Álmodunk mi elképzelhetetlent,
de nem merjük hangosan mondani.
A halott szeme félve mered,
talán még sincs halva,
és lehet, hogy van valami...

Az óceán éjszakájába
néha kitekintünk.
Mert nem tudjuk, hány az óra,
hallgatjuk a kakas kukorékolását,
a csillagon merengve.

Jó reménnyel, vakon reménykedve,
hogy ha csak megvirradna végre!
De a hajnal még várat magára,
és amit látunk, az nem csillag,
csak bolygó fény vagy szúnyogfény!

És bárcsak ne lenne ilyen csend!
Légzésünket lefojtja, megijeszt...
Dalunk is fárad, egyre fárad,
alig ad még bátorságot,
semmi zaj az égen és a földön.

Már szempillánk is csukódik...
És ha az álom eluralkodik,
és mi is alszunk, boldog Isten!
Akkor tényleg minden késő,
a felébredés lehetetlen...

Idézném fel Vörösmarty Mihály versstílusát a vers újraírásával:

Itt a nagy halott előttünk,
Nyugszik mereven.
hideg éjben, tele enyészét
magára kívánja sas solyészét,
ébredt marad vigasztalan.

A sírban már minden sivárul,
nem véd már a rokoni fájdalom.
Vagyunk mi is holtakhoz hasonlóan,
de egy szál kenyérrel, nálunk azon,
boncoljuk már a csonton.

Nem érdemes rágódni a csonton,
de mi hát – ez az hétköznapunk.
Nem maradt teháttalan örökségünk;
jutalmaz családunk, ha sírunk,
éniben dalolunk helyette.

Már holnap sincs szükség erre.
"Elég volt a bánat, a dal.
Amit megholt, nem támadha fel,
felesleges minden gyász és bölcselkedés!
Haj a kajára, dalcímekre, italra!"

Ez a széltől hozzánk szálló hang.
Aki legtöbbet örökölt,
örömre áll képzeletünk kora;
a mult már feledve, fölöslegesen
dolgozunk más földekön.

Alusznak mélyen, csendesen;
mi egyedül vagyunk ébren.
Alvók, nem álmok tisztítják lelkünk,
mi éberen virrasztunk, csak annyit
álmodunk.

Megálmodunk hihetetlent,
melyet még kimondani se merünk.
A halott szeme félig nyitva;
nehogy csak véletlenül ne volna halott
és még valami maradjon.

A nagy tenger éjszakáján
kikukucskálni néha néha.
Mert nem tudjuk, mennyi az idő,
a kakas kukorékolására figyelünk,
elmerengünk a csillagon.

Vak reménységgel, hiú reményekkel,
hogy ha a hajnal már betörne!
De a nap csak nem kel fel,
és amit látunk, egyáltalán nem csillag:
csak bolygó fények vagy fénybogarak!

Csak úgy lenne csend, olyan nyugodt!
De ez fojtó, rémisztő…
Dalunk is egyre gyengébb,
alig ad már bátorságot...
Sem az égen, sem a földön nincs nesz...

A szemhéjunk már lecsukódik...
és ha az álom lehúz minket,
és mi is alszunk, dicső Isten!
Csak aztán már túl késő lenne –
megmozdulni a halott testen!...


Elemzések

A vers címe "A virrasztók", ami a cselekmény helyszínét és a vers hangulatát is meghatározza. A versben a halott előtt virrasztók csoportjáról van szó, akik a temetőben található sír mellett ébren maradnak egész éjszaka. A verselemzés során figyelembe kell venni a vers felépítését, a szimbolikus elemeket, a nyelvi megoldásokat és az általánosabb irodalmi összefüggéseket.

A vers felépítése rímekre és strófaszerkezetre épül. A sorok párosával rímelnek egymásra, ami a vers ritmusát és dallamosságát erősíti. A strófaszerkezet pedig négy soros egységekben tagolja a verset. Ez a felépítés ismétlődő és egyenlő részeket tartalmaz, ami a monoton és állandóan ismétlődő virrasztás tevékenységét hozza vissza.

A vers nyelvi megoldásai között kiemelhető a halott metafora és a hozzá tartozó képek használata. A "csont" motívuma visszatérően jelenik meg, mint a halál és a múlás jelképe. Emellett a "gyász" és a "dal" is fontos motívum a versben, ami a virrasztók érzelmi állapotát és cselekedeteit jellemzi.

A magyar irodalom kontextusában a vers Vajda János egyik legismertebb műve, aki a 20. század egyik jelentős lírikusa volt. A versben megjelennek az örökség és hagyomány témái, valamint a társadalmi igazságtalanság és a halál metaforái, amik jellemzőek Vajda János műveire. A vers hangulata sötét és melankolikus, ami a korabeli társadalmi és politikai helyzet reflexiója lehet.

A nemzetközi irodalom területén is hasonló témákhoz találhatunk kapcsolódó műveket. Például Edgar Allan Poe "Ovális portré" című elbeszélése is a halál és múlás kérdéseivel foglalkozik. Emellett számos olyan művet is találhatunk, amik a társadalmi igazságtalanságról és az emberi sorsról szólnak, mint például Franz Kafka vagy Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij művei. A melankolikus hangulat és az örökség témaköre is eltérő nemzetek irodalmában megjelenő motívumok.

Összességében Vajda János "A virrasztók" című verse a halál, a múlás és a társadalmi igazságtalanság témáját érinti. A vers nyelvi megoldásai erősítik a sötét és melankolikus hangulatot, mely a szerző többi művében is jellemző. A magyar és nemzetközi irodalmi összefüggések azt mutatják, hogy a tematika és a hangulat, amit a vers megidéz, számos más műben is megjelenik, és az emberiség alapvető kérdéseivel foglalkozik.

A vers teológiai szempontból a halál, a gyász és az ánizmus témáit boncolgatja. Megmutatja az ember halandóságát és az élet mulandóságát, valamint a halottak és az élők közötti különbséget. A következőkben elemezzük a verset a bibliatudomány, a patrisztika és a skolasztika szempontjából.

Bibliai nézőpont: A versben megjelenik az emberi halandóság, amely a Biblia szerint az Ádám és Éva bűnbeesése miatt következett be (Teremtés 3:19). Ezután a halottak sírjaihoz való kötődés és a gyász is része az emberi életnek. A vers arról beszél, hogy az élők a csontokon töprengenek, ami rámutat a halandó emberi kapcsolatra a halottak földi maradványaival. A vers utal arra is, hogy az élők vágyakozhatnak az öröklét után, az elhunytak feltámadása és a túlvilági boldogság reményében.

Patrisztikai nézőpont: A patrisztika az első néhány száz év legjelentősebb keresztény gondolkodóinak tanait foglalja magában. A versben megjelenik a halál spirituális értelmezése, amelyben a halottak mély nyugalmat élveznek, míg az élők szenvednek a halál és a mulandóság földi valóságával szemben. A versben az álmodás is fontos szerepet kap, amely mögött ott van a remény és a bizonytalanság a feltámadással kapcsolatban. Igazodva a patrisztikai gondolkodáshoz, a vers eljut az elalváshoz és az áldásos Isteni gondviseléshez, amelyben a hívők reménykedhetnek a feltámadásban és az örök életben.

Skolasztikus nézőpont: A skolasztika a középkori filozófiai és teológiai iskolák sokszínűségét jelenti. A versben a halottak és az élők közötti különbség kiemelése kap hangsúlyt. Az élők törődnek és gyászolnak a halottak miatt, míg az elhunytak már nem kapcsolódnak a földi léthez. Ezzel kapcsolatban a versben megjelenik az öröklét és a múlandóság ellentéte, amelyet a skolasztikus filozófia is megvizsgál. A vers arra is utal, hogy az élők vágyakozhatnak az öröklét után, de a földi életben nem fognak rá megtalálni.

Ezen nézőpontok mellett érdekes lehet megvizsgálni a verset a posztmodern teológiával kapcsolatban is. A posztmodern teológia kérdőjelezi a hagyományos teológiai megközelítéseket és inkább az egyéni tapasztalatokat és érzéseket helyezi előtérbe. Egy posztmodern olvasó számára a vers lehetőséget ad arra, hogy a halál, a veszteség és a gyász témáit felfedezze és egyéni élményeivel és filozófiájával kapcsolatosan értelmezze.

Végső soron a vers képes megmozgatni a olvasót teológiai, filozófiai és érzelmi síkon is. A halál, a gyász és a múlandóság témái mindig aktuálisak, és a vers képes arra, hogy a halandó emberi léttel kapcsolatos kérdéseinket és érzéseinket megfogalmazza és kifejezze.

A vers első soraiban megjelenik egy halott, akinek a testét kiterítve látjuk. Ezt természettudományos szempontból úgy értelmezhetjük, hogy bemutatja a halál biológiai jelenségét, a test merevvé válását.

A következő sorokban a téli éjszaka hidegét és sötétségét említi a vers. Ez kapcsolatba hozható a környezeti tényezőkkel, amelyek hatással vannak az élőlényekre és élettani folyamataikra.

A "mi vagyunk még éberen" sor áthidalja az élő és a halott közötti különbséget. Itt látható ez az ellentét, hogy a környezetben elhunyt személyek testével szemben az élők még éberen vannak.

A második versszakban a sirásban elfáradt rokonokról van szó. Ez a sirás a gyász biológiai megnyilvánulása lehet, amely az érzelmek közvetítésére szolgál az emberek között.

A csontokon való rágódásra utalás értelmezhető úgy, hogy a gyász folyamata hosszú és csontevő fogalommá válik. Ez kapcsolatba hozható az anyagcserével és az energiafelhasználással az élő organizmusokban.

A következő rész arra utal, hogy a sírás és éneklés egy módja a gyász feldolgozásának. Ez az érzelmek kifejezésének módja lehet, ami kapcsolatban áll az emberi pszichével és mentális folyamatokkal.

A harmadik versszakban utalás van arra, hogy az éneklés és a gyász fokozatosan megszűnik majd. Ez összefüggésbe hozható az idő múlásával és az emberi érzésekkor történő változásával.

Az "elég volt a gyász, a dal" sor arra utal, hogy az élőknek új terveik vannak, új útra kell lépniük, és fel kell hagyniuk a múlttal való foglalkozást. Ez kapcsolatba hozható az emberi fejlődéssel, a változás szükségességével a természettudományos felfedezésekkel és ismeretekkel.

A versben szereplő "idegenek jól aratnak vérben ázott térökön" sor összefüggésbe hozható a természeti erőforrások kiaknázásával, a természet kizsákmányolásával. Ez összekapcsolható a környezetvédelemmel és a fenntarthatósággal foglalkozó kutatásokkal és eredményekkel.

A következő rész arra utal, hogy ami elpusztult, az már nem támad fel. Ez lehet összefüggésben az evolúcióval, a fajok kihalásával és az időbeli változásokkal a természetben.

A vers utolsó részében a virrasztók álmodnak a halottal kapcsolatban. Ez összefüggésbe hozható az emberi elmével és képzelőerővel, amely képes elképzelni a múltat és a jövőt.

A vers általánosságban a halál, a gyász és a múlttal való szembenézés témáit mutatja be. Természettudományos kontextusban értelmezve pedig kapcsolatot teremt a biológiai és környezeti folyamatokkal, a fenntarthatósággal, az emberi pszichével és az evolúcióval.