Egy kis pihenést... enyhülést... irgalmazz Istenem,
Amerre nézek, mindenütt: tükrök... tükörterem.

Az én rossz arcomtól futok, rettegve, hogy ne lássam,
S az én rossz arcom nem hagy el, jő mindenütt utánam.

Tükörré válnak mindenütt az emberek s a tárgyak,
Egy tükör-arca van csupán a végtelen világnak.

Úgy epedek csillapodni valami drága máson, -
S csak én vagyok, csak én vagyok, - más nincs is a világon.

Nézek biztató csillagokba, szelíd asszonyszemekbe,
Szempillantás: s már csak magam állok magammal szembe.

Gyermek-fürtökre rálehelnék, férfi-testvért ölelnék,
Ha a tükör-átok mögött a drága másra lelnék.

Egy kis nyugalmat, enyhülést gyötört tekintetembe -
Hadd merüljek fájó, édes, idegen tengerekbe.

Eszméljek a más-örömre, a más-nyomorúságra,
Beteg tükör-varázs mögött bármire: valóságra.

Istenem, ha nem vagy Te is káprázat, tükör-átok:
Törd össze e tükör-termet, ezt a tükör-világot!

1931 július 28

Elemzések

A vers természettudományos szempontból is értelmezhető, mert megmutatja, hogy az emberi tapasztalat és az érzékelés torzított lehet. A témája a tükör és az öncsináltság, melyeket a természettudomány is érint.

Az első rész a tükörrel való találkozásról szól. Az ember látja saját rossz arcát a tükörben, amely rettegést és menekülést vált ki belőle. Ez a tapasztalat a legújabb pszichológiai kutatásokkal kapcsolatban hozható össze, amelyek rámutatnak az öncsinálás és az önelfogadás fontosságára. A vers arra utal, hogy az emberi énkép és az önértékelés torzulhat a külső hatások miatt.

A következő részben a tükör az emberek és tárgyak mindenhol jelen lévő tükrévé válik. Ez a gondolat összefügg a modern fizikai kutatásokkal, amelyek azt mutatják, hogy mindent az atomok és a molekulák alkotnak, és hogy minden tárgy valójában egy formában tükrözi önmagát.

A vers továbbá az énbeli magányra és az önreflexióra is rámutat. Az ember a reménytelenül a másokban keresi azt, amire vágyik, de minden alkalommal csak a saját magát látja visszatükröződni. Ez az önmagában való elmerülés egyetemes tapasztalat, amelynek tudományos magyarázata az emberi kapcsolatok és az önazonosság témaköréhez kapcsolódik.

A vers végén az előző gondolatokra építve a költő Istenhez folyamodik, hogy törje össze a tükörtermet és a tükör-világot. Ez egyfajta felkiáltás a valóság és a csalóka érzékelés közötti különbség iránti vágy iránt. A modern fizika és az idegtudomány is vizsgálja az érzékelés torzításait és a valóság közötti különbségeket.

Összességében a vers természettudományos szempontból bemutatja az emberi tapasztalat torzulásait, az önértékelés és az önazonosság kérdéseit. Az érzékelésben és az önelfogadásban való torzulást pszichológiai és fizikai kutatásokkal lehet megmagyarázni.

Reményik Sándor "Tükörterem" című verse az önreflexió és az identitás keresésének témájával foglalkozik. A versben megjelenő tükrök és a tükörterem motívuma arra utal, hogy a költő külső világot csak önmaga révén képes megismerni és megérteni. Ez a motívum általánosítva is jelentheti a költemények szerepét az olvasó számára: a költő versei tükrözik a világot és az olvasóval való azonosulást ösztönöznek.

A magyar irodalom terén a vers a szimbolizmus jegyeit is magán viseli, a szimbolikus elemek segítenek a költő érzelmi állapotának kifejezésében és a személyes jellegének hangsúlyozásában. A tükörterem és a tükrök metaforái mélyebb jelentést hordoznak, a külső világ nem csak egy tárgyilagos valóságot képvisel, hanem a költő belső világát is megjeleníti. Az én és a más dualizmusa érzékelhető a versben, ami a modernista irányzatokra is jellemző.

A nemzetközi szépirodalomban a tükrök és a tükörterem motívumai szintén jelentőséggel bírnak. Egyik ismert példa erre Oscar Wilde "Dorian Gray arcképe" című regénye, amelyben a tükör az önarckép megfelelője. A tükörben látottak a főszereplő belső változásának jelei, az identitás keresésének és az önpusztító viselkedésnek a szimbólumai. Virginia Woolf "Egy saját szoba" című esszéje is foglalkozik a tükrök témájával, amelyben a tükör a női önazonosság és a női írás aktusához kapcsolódik.

A vers időtlen témái, mint az identitás, a külső világ és a belső világ kapcsolata, valamint az önkifejezés lehetőségei, a magyar és a nemzetközi irodalomból ismerős és gyakran feldolgozott témák. Reményik Sándor költészete ebben a művében a modern és a szimbolista irányzatokra is jellemző módon fejezi ki ezeket a témákat, és a tükrök motívuma segít a költő érzelmi állapotainak közvetítésében.

A vers, Reményik Sándor "Tükörterem" című műve, teológiai szempontból számos érdekfeszítő összefüggést tartalmaz, amelyek a bibliatudomány, patrisztika és skolasztika perspektíváiból is vizsgálhatók.

Az első szakaszban a költő kérleli Istent, hogy adjon neki némi enyhülést és pihenést a tükörteremben való tartózkodás közben. Ez a sor összekapcsolható a bibliatudománnyal, amely az isteni kegyelemre és irgalmasságra helyezi a hangsúlyt. A költő Istenhez fordul segítségért, aki a temetését végzi és megkönnyebbülést ad neki a körülmények közepette.

A második szakaszban a költő rossz arca elől menekülhetetlenül találkozik önmagával. Ez a bibliai bűnbak elképzelését idézi, amely szerint az emberi természetét nem lehet elkerülni. Ez összeköthető a patrisztikával, amely a bűnt és az emberi eredendő bűntelepedést a világba hangsúlyozza. Az arcból önmagad elrejteni tehát nem lehe-tő mindaddig, amíg az ember az ember marad.

A harmadik szakaszban a költő kijelenti, hogy az emberek és a tárgyak is tükrökké válnak körülötte. Ez a patrisztikus tanítást idézi, mely szerint az ember az isteni képmás része, és az ő létét és lényét a Teremtőre visszavezethetjük. Az ember lényege tehát eltávolíthatatlanul kapcsolódik az Istentől, és ennek megfelelően a világ megtapasztalásában is megjelenik.

A negyedik szakaszban a költő szomjazik valami másra, amelyben megnyugvást találhat. Azonban minden próbálkozása ellenére csak magát találja a világban. Ez felveti a skolasztikus gondolatot, miszerint az emberi létezés központja az egyéni lény sajátosságában rejlik. Az ember vágyai és választásai az emberi lény-asszociációra irányulnak, mert csak az emberek rendelkeznek hasonló tapasztalatokkal, és megoszthatják egymással.

Az ötödik szakaszban a költő lelkesedéssel tekint a csillagokra és a szemekre, de aztán ráeszmél, hogy csak saját maga szembesül vele. Ez a patrisztika nézőpontját hangsúlyozza, mely szerint az emberi lény megismerése Isten művének megismerése. Az emberi lény a kis világa, a világ alapértéke és az isteni terv értelmezése közvetlen összefüggésben áll.

A hatodik és hetedik szakaszban a költő vágyakozik valami másra, amely túlmutat önmagán és megtalálhatja azt a másikat, aki teljessé teszi. Ezt a jelenséget a patrisztikus elképzelések szerint lehet értelmezni, ami arra utal, hogy az emberi vágyak és vágyakozások végső célja az isteni találkozás.

A nyolcadik szakaszban a költő Istenhez fordul és kérleli őt, hogy törje össze a tükörtermet és a tükröző világot. Ez a szakasz összefüggésben áll a skolasztika nézőpontjával, amelyben az ember végső boldogsága az Istenhez való egység elérése.

A kötetben szereplő vers összességében a bűn és az isteni kegyelem, az emberi lét és az Isten közti kapcsolat, valamint az egyéni lény és az isteni teremtés közötti összefüggéseket jeleníti meg. Az alábbi verselemzésben a bibliatudománnyal, patrisztikával és skolasztikával való kapcsolatok kiemelésével válaszoltam a kérdésre.