A szabadkai filharmónikusok első hangversenyére
(A prológus beszélni kezd, s a nézőtér lassan sötétedik:
a második strófa végén már intim félhomály)
Legyen sötét!... Aludjon el a pompa
a tarkuló tavaszi páholyokba!
Te tarka kép, te kikeleti álom,
borulj el a derengő félhomályon,
mint hogyha jő a hamvas alkonyat
s elszürkíti a fényes parkokat.
A szellemóra ez. A néma csendben
a fátylas istennő körünkbe rebben.
Fehér köpenybe húros, hosszú lanttal
leszáll az éjbe lépegetve, halkkal,
és hangot üt a rezgő lelkeken -
Félig csak álom - félig sejtelem.
Halljátok-e? Minthogyha este tűznél
magadba rogyva, álmodozva ülnél,
és hallanád a szellők fuvoláit,
míg a panasz dalos ütemre válik,
s ajkadra rebben egy szelíd mosoly,
és dalt hallasz, pedig csak álmodol.
Csak álmodol. S álmodban újra látod
a tűnt szerelmet, a tűnt ifjuságot,
hallod Schubert zenéjét, ezt a lírát,
amin a válás fájó kínja sír át,
s arcodba sajgó, édes bú fuvall,
sóhajba tördelt, fáradt hattyudal.
Halljátok-e? A nyugtalan húrokban
valami kél, a hangszer összedobban,
holt óriások örök szenvedélye
harsogva, sírva költözik beléje.
Örök derű, csapongó szenvedély,
királyi nyugalom: Mozart beszél.
S halljátok ott? Hogy tornyosul kavargva
a lázadó hangok pogány viharja,
a trombiták kövér, aranyló torkán
egekbe zengő beethoveni orkán,
az arcokon tűz, isteni harag
és az egész egy álom álma csak.
Itt köd, ború, fenséges zenelárma.
Norvég mezőn jégtömbök roppanása.
És a sötétlő, tompa csenden által
egy véres szív dobog szomorú vággyal.
Halljátok-e, mint súg az éjszaka?
Ez a ködön kesergő Grieg dala.
De csend. Ne hangozzék még rezzenés se.
Legyen ez a királyok érkezése,
akik előtt térdeplő áhitatban
hódol a nép, a porba rogyva, halkan.
Jön a Zene. Ébrednek a húrok...
Szegény herold, én is elnémulok.
1908