A Hold az eget fehérre meszelte,
Mercurius,
ő tündököl a messze végtelenbe.
Megvárta, hogy a nagy idő letelt-e,
s most fölremeg
az emberek előtt is tiszta lelke,
mert amitől függött a nyugta-kelte,
a gépezet
kétszáz évig forgott az ürbe fel-le.
Kopernikus volt, aki kieszelte,
s nem látta ezt,
de látom én most egy rövidke percre
a halvány Luna s Vénus közt a lenge,
híg éteren
búcsúsugárt hint méltatlan szemembe.
Nézd, már a nap fényes fejét leszelte.
Elmúlt ez is.
Holnapra testem, lelkem hol leszel te?
1926