Kosztolányi Dezső

Kosztolányi Dezső "Ideges rímek" című versében olyan általános emberi érzéseket és gondolatokat találunk, amik a természettudományos kutatások eredményeivel összevetve is aktuálisak és relevánsak lehetnek.

Az első sorokban a versszak hangsúlyozza a reménytelenséget és a könnyeket, ami egy fájdalmas emberi állapotot jelöl. Az ember végtelen kisériettségét és kilátástalanságát fejezi ki.

Az "egy téli éjjel dúdolom" sorhoz kapcsolódóan, a meteorológiai kutatások eredményei arra figyelmeztetnek, hogy éghajlatunk változik, és egyre súlyosabb és szélsőségesebb téli időjárás várható a jövőben. A téli éjszakáknak a hideg és a magány kifejeződése lehet. A "szorítom ájult homlokom" sorban használt szókifejezés a stressz és az agyi aktivitás általános emberi reakciója lehet.

A következő szakasz az emberi szenvedés és tehetetlenség metaforikus kifejezéseit tartalmazza. A "sírunkon a szél énekel" sor kapcsolódhat az időjárási katasztrófákhoz, amik egyre gyakoribbak és pusztítóbbak lesznek. Az emberi könnyek és vér kiigazításának említése a testi élet sebezhetőségére és az elmúlásra utal, ami biológiailag mindannyiunkra vonatkozik.

A "nem tudja, mért járt itt, soha" sorban az emberi lét értelmének hiánya és az élet értelmetlensége jelenik meg. Egyfelől az evolúciós biológia tanulmányozása rámutat arra, hogy az emberi faj egyszerűen csak létezik, az élet értelme és célja pedig szubjektív kérdés.

A versiró és a következő sorok arra utalhatnak, hogy az emberi kutatás és alkotás (például a természettudományok) is képesek átmenetinek és mulandónak látszani, míg az alvás mint pihenés feloldja a tevékenységek és a gondolkodásunk fáradalmait, ami biológiai szükséglet.

Az utolsó szakaszban az emberi reménytelenség, fájdalom és könnyek hangsúlyozása ismétlődik, ami lehetőségeket nyit a tudományos kutatások szempontjából. Az új történelem- és társadalomtudományi kutatások arra utalnak, hogy a társadalmi és gazdasági körülmények hatására az emberek érzik magukat reménytelennek és tehetetlennek, ami mérhető következményekkel járhat az egészségünk és jóllétünk szempontjából.

Összességében elmondható, hogy bár a vers érzelmekre és gondolatokra koncentrál, az emberi lét és az emberi tapasztalatok természettudományos vonatkozásai is fellelhetők benne.

A vers teológiai szempontból a reménytelenséget és az élettelen, hiábavaló létezést fejezi ki. Az első sorban az ember reménytelenségére utal, aki csak könnyeket tud ontani, nincs semmiféle reménye vagy vigasza. Ez a reménytelenség megragadja az egyén egész lényét, ahogy az is kifejezésre jut, hogy "könnye van, teménytelen".

A következő részben az egyén magányosságára és élettelen drámájára utal a téli éjszaka és az "ájult homlokom" megfogalmazás. Ez az egyéni érzés az egész emberiség fölött eluralkodó érzés, melynek nincs semmi értelme vagy célja. Az éjjeli dúdolás és a homlok szorítása felidézi az imát, ahol az egyén a szorongását és kétségbeesését kiönti.

A következő részben a szomorú korban való sírást és jajgatást kérdőjelezi meg a költő. Nehezen látja meg a sírni való okot ennek az őrjítő korban és ebben a világban. A névlegesen síró emberek mégsem tudnak semmit megváltoztatni, és az idő múlásával mindenki sírásában csak a szél fog dalolni.

A negyedik részben a költő arra reflektál, hogy bárki is könnyeket ontson, mindenki ugyanolyan sorsra jut: mindnyájuknak csak görbe csontok lesznek a vége. Ez a gondolat a halálra, a mindannyiunkban meglévő hiábavalóságra és semmisségre utal.

A katona és a vidám polgár kérdéses szerepe a világban a következő részben jelenik meg. A katona nem ismeri a célját vagy értelmét annak, hogy itt van, mindössze üresen és vigasztalanul él. A vidám polgár valószínűleg az általánossá vált élettelen érzésről beszél, amely az egész társadalomban jelen van.

A költő, a cenzor, a szedő és a versiró szerepe szintén kétséges ebben a világban a következő részben. Mindegyiküknek van valamilyen kapcsolata a versekkel és a szavakkal, de mindannyian csak az élettelen álomra vágynak, ahol a valóság elnyomásával és a hiábavalósággal foglalkozhatnak.

Az utolsó részben az árva és szegény dalomhoz való beszéd a semmibe való éneklést és a porral való foglalkozást hangsúlyozza. Az árvaság és a szegénység a költő és a költészet általános érzését, magányosságát és reménytelenségét jelenti.

Összefoglalva, a vers teológiai szempontból a reménytelenséget, az élettelen létezést és a hiábavalóságot fejezi ki. A versben megjelennek a bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontok is, melyek az emberiség magányosságát, reménytelenségét és az értelmetlen világban való elhelyezkedését hangsúlyozzák.