Te sohase-jövő és sohase-beszélő,
várlak ma is, halott, e hosszu és e késő,
bús éjszakán.

Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,
s befestve a falam a bandzsal, csorba holddal
oly halavány.

Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan,
hol fejfa és kereszt elvész a sűrü lombban
és sír a táj?

Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben,
de hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem
és fájva fáj.

Alvó, emeld lassan nehéz és hosszu pillád,
s a végtelen felé táguló nagy pupillád
szögezd felém.

Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom,
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.

Ah, jól siess. Szived még egyszer megszakad tán,
ha hosszan bolygasz a cirilbetüs Szabadkán,
s nem értenek.

És űznek majd tovább, idegen, bús hazádban,
zsákutcán és közön, idegen és hazátlan
kisértetet.

Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem.
Tudod, hogy portámon és a szivembe nincsen
semmi gonosz.

Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó,
ablakból fölsíró, homályos hegedűszó
eszembe hoz.

Így látlak mindig én, édes, fiatal orvos,
fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
kertudvaron.

De jőjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek,
férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek,
eltagadom.

Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem
kezedbe a kezem és a szivedre szívem,
ha nem merem.

Igen, eléd megyek és régi orvosomnak
csuklóm odanyujtom, hogy vizsgáld meg, mint szoktad,
ütőerem.

Oly jó az, aki ad, s te élted odaadtad,
angyali gyilkosa nődnek s tennen-magadnak,
szelíd barát,

ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt,
majd összetörted a tébolyok és a lázak
szent poharát.

Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal,
kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal
s a múlt, a csend.

Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt,
s fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,
a névtelent.

Síró Hungáriánk ma porba fekszik árván,
fölötte az átok, mint fekete szivárvány,
gyászt bontogat.

Anyáink, húgaink járulnának elébed,
kik éhesen rágják, elfáradott cselédek,
a csontokat.

Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet,
mely nappal céltalan, halott vágyakra görnyed
s éjszaka sír.

Mert életem felén nem is vagyok, de látszom,
s reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom
és vár a sír.

Ó, vad szerelmese az őrült morfiumnak,
adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak,
akár a pap

kérlek kiáltozván, és íróasztalomra
fantasztikus lázban görbedek lehajolva,
hogy hívjalak.

Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas,
ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
annak, ki él,

s álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád,
a múltnak koldusa és százszorosan árvább
a semminél.

Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak,
ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
az éj felé.

De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen
feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
az életé.


Elemzések

A vers Kosztolányi Dezső Csáth Gézának címmel jelent meg, és számos irodalomtudományi összefüggésre utal mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalom területén.

Az elsődleges összefüggés a magyar irodalomhoz tartozik, Kosztolányi Dezső író, költő és műfordító egyik legmeghatározóbb alakja. A versben történő közvetlen megszólítás Csáth Géza nevű népszerű magyar íróra utal, aki pszichiáterként dolgozott és alkoholproblémákkal küzdött. Az ismertető jellegű sorokban Kosztolányi képekben és érzelmekben festi le a halott barátjával való találkozás képét.

Az alkotás nemzetközi irodalmi összefüggésekre is utal. A vers hétköznapi nyelvezetű, lírai és vallomásos hangnemű, amely hasonlóan jellemző volt többek között T. S. Eliot, W. B. Yeats vagy Rainer Maria Rilke munkáira is. Kosztolányi képes az emberi létet általános értelemben megfogalmazni a személyes kapcsolatain és érzésein keresztül, tehát a versben megjelenik a szubjektív és objektív elemek egyensúlya.

A vers pszichológiai és szimbolikus elemeket is tartalmaz, amelyek a pszichoanalízis és az avantgárd irányzatokkal való kapcsolatot mutatják. Csáth Géza munkássága is ilyen módon hatott, különösen az avantgárd művészethez és a pszichoanalitikus gondolkodáshoz való viszonya által.

A szövegben megjelenő természeti képek az irodalmi romantika és szimbolizmus hatásait idézik fel. A táj és az évszakok jelképesen jelennek meg, amelyek magukban hordozzák az élet múlásának, a múlt emlékének és a halál jelenlétének motívumait.

A versben megjelenő érzelmek, mint a várakozás, közöny, fájdalom és kétség, mind az emberi lét általános tapasztalatai, és így kapcsolódhatnak más irodalmi művekhez is, amelyek az emberi létfilozófiát és a szenvedést témázzák.

Összefoglalva, Kosztolányi Dezső Csáth Gézának című verse számos irodalomtudományi összefüggésre utal mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalomban. A magyar vonatkozásban a közvetlen megszólítás az író és pszichiáter Csáth Gézára utal, míg a nemzetközi vonatkozásban a költemény lírai és vallomásos hangneme, valamint a pszichoanalitikus és szimbolikus elemek az avantgárd és a szimbolista irányzatok hatását mutatják.

A vers természettudományos szempontból nézve elsősorban az emberi élet véges és múlandó jellegét, valamint az élet és halál körforgását mutatja be. Az emberi szereplő a halál és az elmúlás közelségét érzi, és vágyik a kapcsolat fenntartására a már meghalt Csáth Gézával.

A természettudomány legfrissebb felfedezései azonban kapcsolatba hozhatók a versben megjelenő elemekkel is. Például, a naprendszeren kívüli exobolygók felfedezése és tanulmányozása bebizonyította, hogy a világegyetemben nagyon sok más bolygó lehet, amelyeken élet is lehet jelen. Ez a felfedezés azt az érzést erősítheti meg, hogy az emberi élet vitathatatlanul múlandó, hiszen megnöveli az emberiséget körülvevő világ nagyságát és jelentőségét, valamint bemutatja, hogy az emberek milyen apró pontok csupán az összképben.

Az emberi szervezet véges voltáról is tudomásunk van a mai természettudomány eredményeiből. Az öregedési folyamatok, a halál és az öröklés mechanizmusainak jobb megértése lehetővé teszi számunkra, hogy átlépjük a korlátokat és meghosszabbítsuk az életet. A genetikai manipuláció és a regeneratív medicina területén elért előrehaladás azt is jelenti, hogy a halál mégsem olyan végzetes és visszafordíthatatlan, mint ahogy azt a vers sugallja.

Az alábbiakban részletesen sorolnék fel több olyan természettudományos felfedezést és összefüggést, amelyeket a verssel kapcsolatba lehet hozni:

1. Az elmúlás és a múlandóság: Az egyik legfontosabb természettudományos felfedezés az univerzum kora, amely csaknem 13,8 milliárd évre tehető. Ez a felfedezés erősíti az érzést, hogy az emberi élet relatív rövid ideig tart, és a halál a természetes része a világegyetemben.

2. Biológiai öregedés: Az öregedési folyamatok magyarázata évtizedek óta foglalkoztatja a természettudományt, és napjainkban sokat tudunk már a sejtek öregedésének és a genetikai hátterének mechanizmusairól. Ez a felfedezés összekapcsolható a versben megjelenő fájdalommal és a múlás érzésével.

3. Exobolygók: Az exobolygók, vagyis a naprendszeren kívüli bolygók felfedezése és tanulmányozása a mai természettudományi kutatás egyik legizgalmasabb témája. Ezek a felfedezések rámutatnak arra, hogy az emberi élet és lét sokkal kisebb és korlátozottabb, mint azt korábban gondoltuk.

4. Genetikai manipuláció és regeneratív medicina: A genetikai manipuláció és a regeneratív medicina területén elért előrehaladás lehetővé teszi a halhatatlanság vágyának valósággá válását. Bár még messze vagyunk ettől a ponttól, de a tudomány állandó fejlődése azt sugallja, hogy az emberi élet nem feltétlenül múlandó.

5. A világegyetem végtelensége: A modern kozmológiai kutatások is bebizonyították, hogy a világegyetem valószínűleg végtelen, és végtelen számú galaktikus rendszerrel rendelkezik. Ez azt sugallja, hogy az emberi élet és problémái csak kis pontok a végtelen világegyetemben.

A vázolt természettudományos szempontok segítségével tehát a vers több mondanivalója is megvilágítható: a személyes élmények és érzések, valamint az emberi múlandóság és halál összefüggései. A tudomány felfedezései mögött rejlő mélyebb összefüggéseket pedig figyelembe véve lehetünk nyitottabbak az életre, és felismerhetjük, hogy a múlás és a halál ellenére is rengeteg lehetőség és csoda vár ránk a világban.

Kosztolányi Dezső "Csáth Gézának" című verse a teológiát, különösen a halált és az örökkévalóságot érinti. A versben a költő egy elhunyt barátjához szól, aki soha nem jön és soha nem beszél, mégis mindig várja. A költő leírja, hogy a hegyoldalak messze távolban fehéren égne és a falamat csorba holdas bandzsállal festette meg.
Ezek a képek az idő múlásának lassú percepciójára utalnak, amely a halott személy jelenlétét jelképezi.
A vers elején a költő várja a halott barátját, de nincs hír, hogy elkerülné a temetés. Az éjszaka közönyös és merev csöndjében a várakozás fájdalmát érzi. Egy életnél a várakozás olyan hosszú ideig tart, hogy már nem érti a mértékét.
A költő arra kéri a halott barátját, hogy nyissa ki a látását, hogy a végtelenbe nézzen, és hogy menjen tovább, hogy meglátogathassa Szabadkát, a palicsi tavat és más helyeket. Az idegen és hazátlan helyzetben érzett magányos képzeteket fejezi ki.
A versben a költő várja a barátját, hogy csendesen lépjen be és belépjen az életébe, hogy ne feledkezzen meg róla, és mindig emlékezzen rá. Az emlékek, mint a zene, megidézik a barátjának jelenlétét.
A szövegben a költő arra kéri a barátját, hogy jöjjön el hozzá, akár véresen és sárosan, és hogy adjon neki vizsgálatot. Az áldozat és a barátság témáját említi, és azt állítja, hogy a barátja angyali gyilkos volt.
A versben a költő arra kéri a barátját, hogy üljön le vele, és beszéljenek. A múltban történt eseményeket és a szomorú örvényt, a fájdalmat osztaná meg vele. Megemlíti a síró és gyászoló Hungáriát és az áldást.
A versben a költő a halott barátjának a jelenlétét kéri, hogy a családtagok és az örökösei is jelen legyenek. Megmutatná a saját eltorzult szívét is, amely a halott vágyak miatt fáj, és hogy életében csak játszik, amíg vár a saját sírjára.
A költő felkéri a barátját, hogy adjon neki ágyat a bújának és hogy kiáltson Istenhez, hogy hívja őt. A versben a halál kapuját és a barát utazását jelképezve azt állítja, hogy ő maga hitetlen és elfeledte önmagát az életben.
A versben a költő a halott barátjának szól, és teológiailag a halál, az örökkévalóság és a hit problémáját dolgozza fel. A versben a költő kifejezi a végzet elkerülhetetlen volta felett érzett fájdalmát és reménytelenségét.
Bibliatudomány szempontjából, a vers több bibliai képet és szimbólumot használ. A fehér szín, amely a hegyoldalakon ég, utalhat a tisztaságra és ártatlanságra. A kereszt és a fejfa, amelyek a sűrű lombban elvesznek, a Jézus kereszthalálára és feltámadására utalhatnak. A versek sejtelmes és titokzatos hangot viselnek magukon, amelyek a vallásos tapasztalatokat és a teológiai kérdéseket tükrözik. A patrisztika szempontjából a versben a halál és a remény témáját érinti, míg a skolasztika szempontjából a halál metaforájával és a várakozás szimbólumával foglalkozik. Az ötletes megközelítése lehet a pszichológiai elemzés, amely a költő és a halott barátja közötti kapcsolatot és a gyász folyamatát vizsgálná.