Riának hívom őt
De éppúgy mondhatnám sónak, vagy villámnak is
Sok értelmetlen dolgot csinálunk, azt mondjuk rá, hogy szép
s azután kiejtjük kezünkből
Röntgenfényből faragták, átsugárzik a falakon és szavaimon
Haj, de igen messze van
Ha egyedül vagyok, odaül homlokom elé, nagyon fájhatok neki
Sóhajt s testemre hullajtja fájdalmait
Csodálatos, hogy más nem vette észre feje fölött a
virágokat
Pedig én láttam, hallottam is, szines harangokat dobálnak
jobbra-balra
Belőlük mosolyognak föl jövőbeli gyerekei
Közöttük jár, nagy gonddal ügyel rájuk, de erről sem tud
Azt hiszi ilyenkor, hogy takarít, vagy, hogy engem kínál meg
vacsorával
Egy hangvilla két ága vagyunk
S mégis, ha egymásra nézünk
Néha rekedten száll föl a szomorúság.
1924. szept. [?]