A vers teológiai megközelítése elsősorban az Istenhez való kapcsolatot és az emberi szenvedést helyezi előtérbe. A versben József Attila Istenhez fordul segítségért és megértésért, kérve, hogy elfogadja őt mint "fiát".
Bibliatudományi szempontból, a vers az Isten és ember kapcsolatára utal, amikor kéri, hogy Isten legyen része az életének. Az "árvaság" metaforája érthetően Jézusra utal, aki a kereszten a szavakban így kiált fel az Atyjának: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?". A versek szomorú hangulata és Istenhez irányuló vágyakozása biblikus gyökerekre utalhat, ahogyan az Isten árnyékában reménykedő emberi lélek képe jelenik meg a Zsoltárok könyvében is.
Patrisztikus nézőpontból, a versben az ember lelke és Isten közötti kapcsolat szerepel. Az ember Isten kegyelmét és szeretetét kéri, miközben felismeri, hogy a világban tapasztalt szenvedés és nehézségek részei az emberi életnek. Az emberi kegyetlenség és az árvaság a romlott világban valóban jelen van, és az ember tehát a segítségét kéri Istenétől. A patrisztikus gondolkodásban az emberi lélek és a hit fejlődése törekszik az Istennel való kapcsolatra.
Skolasztikus nézőpontból, a versben megjelenik az ember kettőssége: a bűn és a hit belső ellentéte. Az emberi gyarlóság és a világban tapasztalt nehézségek elválasztják az embert Isten szeretetétől, az ember azonban mégis vágyik az isteni kegyelemre és az Istennel való egyesülésre. A versben megemlített "mennybe" való látni-vágyás arra utalhat, hogy az ember igyekszik megélni a lélek transzcendens érzését és eljutni a tiszta létezésig.
Egyéb megközelítésként a vers a kérdéseket vet fel az emberi szenvedésről és az Istenhez való kapcsolatról. Az erős képekkel és az emocionális hangvétellel József Attila megnyitja az olvasók számára a saját belső élményeit és kiáltványát az Istenhez való közeledésről és segítségkérésről. A versben az emberi lélek és Isten közötti kapcsolat folyamatosan változik, de mindig jelen van a vágy, hogy megtapasztalja az Isten jelenlétét és szeretetét.