József Attila "Luca" című versében a szerelmi csalódás és az érzelmek romlása együtt jár a vallási kérdésekkel és a hittel. A vers elején a költő leírja, hogy a szerelme mogorvává vált és üres szélként érzi a társaságát. Ez a kép arra utal, hogy a kapcsolatuk elvesztette a melegségét és mélységét. A költő továbbá megjegyzi, hogy sokszor hallgat, nem kérdez a sorsától, vagy Istenétől, hogy miért adta meg neki a szerelmet, ha az rossz vagy veszteségekkel jár.
Az első részben a vallási perspektíva felmerül, amikor a költő úgy érzi, hogy az érzései és gondolatai akár istenkáromlást is jelenthetnek. Ez azt sugallja, hogy a kapcsolatának romlása és az érzelmek megtörése ellentétes a vallásos értékekkel és az Isteni renddel.
A második részben a költő olyan képeket használ, amelyek a patrisztika nézőpontjából is értelmezhetőek. A jérce éles kés metaforája arra utalhat, hogy a kapcsolat fájdalmat okoz és sebezheti a szívét. A békés völgy hóbikája és a többi kép a férfi-női kapcsolat felborulását és a boldogság elvesztését jelképezik.
A vers végén a skolasztika nézőpontjából lehet értelmezni a költő gondolatait az örökös kény és az örökös élet kapcsán. A skolasztika az öröklétet Istenre és a túlvilágra vonatkoztatja. Ez azt jelentheti, hogy a költő halhatatlanságot keres, valamilyen formában Az örökös kény pedig a megnyugvást, boldogságot és örömöt jelképezheti, ami megadatik az örökös életben.
A vers tehát azt sugallja, hogy a szerelmi csalódás és az érzelmek romlása szembeállítható a vallásos értékekkel és a hittel. A költő kétségbe vonja a szeretet értelmét és fontosságát abban az esetben, ha negatív hatással van az ember életére. Ugyanakkor a vers végén a vágy és reménykeltés utal arra, hogy a boldogságot és az örök életet talán mégis megtalálhatja az ember, ha megtalálja az igazi szerelmet és pozitív érzelmi kapcsolatokat.