József Attila Falak című verse természettudományos szempontból is érdekesen elemződik. A verse első soraiban a költő kopár szobájának kopárabb falaira utal, ami arra utal, hogy a teremtett világban vannak olyan helyek, ahol szinte semmi sem növekszik, semmi sem fejlődik. A következő sorokban a költő ellaposodott életérzéseit fejezi ki, amikor kifejezi, hogy falai "csupaszon, fázón merednek az égre," és hogy valószínűleg a kékes magasba vágynak, ahol a szél nem fúj és a csillagok nem égnek. Ez a gondolat a modern asztrofizikai kutatásokhoz is kapcsolódik, amelyek arra irányulnak, hogy megértsék az űr és az égitestek működését.
A verse második versszakában a költő megjegyzi, hogy a falak őrzik és szeretik őt, és hogy ha meghal, úgy gondolja, hogy ezek a falak azonnal összedőlnének. Ez a gondolat összefügg a modern szerkezetfizikai kutatásokkal, amelyek arra irányulnak, hogy megértsék a falak erősségét és stabilitását. Ugyanakkor a költőnek a halál utáni összedőléssel kapcsolatos elképzelései összekapcsolhatók a modern románikával és általában a természet erejével, mivel azt sugallja, hogy amikor meghal, az erejek - az Anyjok Szélvész és Apjok Vihar - lassan betakarják a tetemét a leomló falak porával.
Ennek a versnek a természettudományos elemzése tehát rámutat arra, hogy a természettudomány mai felfedezéseihez kapcsolódik, és az emberi létezés, a világunk és a természet összefüggését jeleníti meg azzal a szépséggel és tragédiával, ami kettőjük között fennáll.