A földön semmi nem örök...
A fákon árnyak nőnek este,
A félhomály is nyöszörög.

Eloszlik a Gond barna teste,
(A zsíros földbe rothadunk)
S ki egykor óhajunkat leste

- Ó, puszta szív, borus agyunk! -
Már könnyező szem, búcsut intett.
Mi mindent, mindent elhagyunk

És minden, minden elhagy minket,
A szó, kisértés, dölyf s a vér
És visszasírjuk könnyeinket,

Mely már az Óceánba ér.
És csak hiába, nem jő vissza,
De jön helyette téli Dér,

Ki sóhajunkat is fölissza.
Már aztán csendesek vagyunk -
A téli álom dermedt, tiszta,

De senkit nem csókolhatunk.
Virágot hullat el a bodza
S majd egy csomóba rothadunk.

S rég hallgat a hős méla kobza.
A vágyam még ma dübörög
És holnap vesztemet okozza.

A földön semmi nem örök:
A hernyó hull és a madár is
S az évszázad föl nem hörög.

1921. nov. 26.


Elemzések

József Attila "Az örök elmulás" című versében a költő a természettudomány legfrissebb felfedezéseit felhasználva fejezi ki az állandó változás és múlás tényét. A versben megjelennek olyan természeti elemek, amelyek kapcsolhatók a mai természettudományos ismeretekhez.

A költő azzal kezd, hogy kijelenti: "A földön semmi nem örök..." Ez amondat utal a Földön zajló folyamatokra, amelyek mindig változnak és idővel eltűnnek. A természettudomány mai ismeretei alapján tudjuk, hogy a Föld folyamatosan változik, a geológiai folyamatok, az éghajlatváltozások és a természeti erők hatására.

A versben említett "fákon árnyak" és "félhomály" szavak utalnak a nappal és az éjszaka váltakozására, amely a Nap mozgásával és a Föld forgásával hozható összefüggésbe. A napfelkelte és a naplemente során megfigyelhetjük, ahogyan a fák árnyékot vetnek, illetve ahogy a világosság gyorsan átalakul sötétséggé.

A költő a versben számos természeti jelenséget használ fel, hogy kifejezze a múlás és a változás képét. A Gond testének eloszlikése, a földbe való rothadás az élet ciklusát mutatja be. Ma a tudomány azt mutatja, hogy az élőlények elpusztulása után a testük a talajban vagy a vízben bomlik le, és a tápanyagokat visszaadja a környezetnek.

A versben a költő arra is utal, hogy még az emlékek is idővel eltűnnek. A szavak, a kísértések, a gőg és a vér mind múlandóak. A mai neurológiai kutatások szerint az emlékek idővel halványulnak, vagy akár el is tűnhetnek az agyban.

A versben továbbá megemlíti az "Óceánt", amelybe a könnyek beletűnnek. A tudomány ma már megtudta, hogy az ember könnyei bizonyos anyagokat és vegyületeket tartalmaznak, amelyek a szemekben képződnek. Ezek az anyagok elpárolognak vagy felszívódnak, és végül a környezet részévé válnak.

Az utolsó részben a költő azt mondja, hogy mindent elhagyunk, és mindent, ami elhagy minket, visszasírunk, de már hiába. Ez a gondolat arra utal, hogy az emberi élet véges, és mindent, amit értékesnek tartunk, végül el kell hagynunk. A természettudomány a mai napig nem talált módot az örök élet elérésére vagy az emberi tudat örök fennmaradására.

Összességében József Attila "Az örök elmulás" című versében a természettudomány legfrissebb felfedezései segítenek kifejezni a múlás és a változás tényét. A versben megjelenő természeti elemek és jelenségek kapcsolódnak a geológiai folyamatokhoz, az éghajlatváltozáshoz, az emlékek múlandóságához és az emberi élet véges volta mutatva ezáltal a természettudományos ismeretek fontosságát.

A versben József Attila az elmúlás témáját érinti, kifejezve annak általánosságát és mindenre kiterjedő voltát. Teológiai szempontból a vers összefüggéseket mutathat a bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontjaira is.

A bibliatudomány szempontjából az "elmúlás" témája összekapcsolódhat az Ádám és Éva történetével, amelyben az emberiség elutasítja Isten parancsát, és a halálba vezető utat választja. Az emberi bűn miatt az elmúlás és halál valósága lépett az emberi életbe. A versben megjelenő "S ki egykor óhajunkat leste" sor a kísértést, az eredeti bűnt és az emberi vágyakat jelképezi, amelyek azonban mind elmúlnak és semmivé válnak.

A patrisztika nézőpontjában az elmúlás témája az Istennel való kapcsolat és a megváltás szempontjából értelmezhető. Az emberi test és földi vágyakhoz való ragaszkodás elidegenít Istentől, és a helytelen vágyak felé fordítja a figyelmet. Az elmúlás felismerése és elfogadása megnyitja az utat az igazi megváltáshoz és örökkévalósághoz, ahol az elmúlás és halál nem létezik.

A skolasztika nézőpontja szerint az elmúlás kérdése a lélek természetére irányul. Az elmúlás és halál az anyagi világ jellemzője, míg a lélek örök és megmaradó. Az elmúlás és halál gondolata arra ösztönöz, hogy az embernek felismerje és értékelje a lelkében megtestesülő örök értékeket, hogy azokra helyezze a hangsúlyt az időbeni és földi vágyak helyett.

A versben József Attila a földi élvezetek és vágyak múlandóságának és értéktelenségének képét festi meg. Mindezek az elemek az idő múlásával mind elhalványulnak és elmúlnak. A versben megjelenő "virágot hullat el a bodza" sor a múlás és elmúlás képeit hozza fel, amelyek a természet és az emberi élet ciklikusságára utalnak.

Összességében a vers teológiai vonatkozásban a telhetetlenséget, az elmúlást és az örökkévalóságot öleli fel. Az elmúlás és halál valóságának elfogadása az ember számára lehetőséget nyújt arra, hogy a földön élve igazán értékelje és megtalálja az örökkévalóságot képviselő értékeket és célokat.

A vers egyik lehetséges irodalomtudományi értelmezése az idő múlását és az elmúlást tematizálja. Megjelennek benne a múlandóság jelképei, mint például a földön semmi sem örök, a fák árnyai, a téli Dér és a hulló virágok. József Attila elgondolkodtatja az olvasót az idő múlásáról és a halandóságról, valamint a múló világban való elvesződésről.

A vers egyik lehetséges kapcsolódási pontja a magyar irodalomban József Attila költészetéhez köthető. József Attila lírájában gyakran visszatérő motívum az élet és az idő múlása, a halál és a reménytelenség. Az Örök elmulás ezen motívumok közé sorolható, melyek mélyebb értelmet keresnek az emberi létben.

A nemzetközi szépirodalomban is találhatunk hasonló tematikájú verseket. Például William Shakespeare Sónetteiben is gyakran foglalkozik az idő múlásával és az elmúlással. A 18. sónettben írja: "Fénylő szemed úgy elhalványodik, / Mert és fényét meghinti homály készülő. / És ha szépséged hiána űz, / Jövendölve elszáll csillogása; / Metélvén kegyetlen idő foga Ļ / Rád hagy száz ráncos sebet; / Minden szépség beteg lesz, visszaszépeledve, / Lepkét, hogy fölneveljen szép honod."

A versben szereplő képek, mint a téli Dér és a hulló virágok, hasonlóságot mutathatnak Emily Dickinson verseivel. Dickinson költészetében is megjelenik a magány, a múlás és az elmúlás motívuma, ahogyan az Örök elmulásban is.

Ezen kívül a versben felmerülő metaforák és jelképek, mint például a hernyó, a madár, vagy a kobza, kapcsolódhatnak számos különböző irodalmi műhöz, amelyek a múlandóságot és az elmúlást fejezik ki. Ezek közé tartozik például John Keats Az ősz fának cirádái című vers, melyben az őszi levelek hullásával az élet múlását jelképezi. A hernyó és a madár motívuma pedig hasonló értelmezésű lehet William Blake verséhez, A hernyóhoz és a pillangóhoz, amelyben az egyedüllét, a szabadság és a személyes transzformáció képződik le a hernyó és a pillangó történetén keresztül.