Csokonai Vitéz Mihály

Jer! szárnyakat fűzzünk már,

     Hogy a bérces kőszálak által

     Láthassuk az ízlés várat,

     Hol babérokkal fűzik az elméket.

     Az öröm temploma vár felettünk,

     Ahol a halál meghalt.

     A múzsákat szeretőknek itt ér véget a neve,

     Gyémánt lapokra vésett dicsősége.


A dicsőség trombitája harsog,

     Az érdemet mindenhol hirdeti a nemzeteknek;

     A hír szárnyain át száll,

     A világnak négy sarkára viszi,

     S a fülébe zengi ezeket.


Évszázadok adják át egymásnak,

     Őrizik hűséggel,

     Sírjára mutatva,

     Öröm könnyei hullnak,

     Dicsőséggel koronázva.


Az éjszaka fagyos népei

     És a forró nap alatti lakók

     Hirdetik, ki volt Homérus!

     Örömmel tapsolnak előtte,

     A Ganges gazdag vidékein,

     Visszhangozik Ibérus.


Bárcsak tekintene rám

     Kedves szemekkel Melpoméné,

     Éneklőjévé lehetnék!

     Nemtörődnék sem a halállal, sem más veszéllyel,

     Melyről még a nagyok is félnek,

     Bátor lélekkel nevetnék.

A vers természettudományos szempontból vizsgálva több olyan elemet is találhatunk, amelyek kapcsolatba hozhatók a mai természettudomány legfrissebb felfedezéseivel.

Az első versszakban a szárnyak említése az emberi repülés iránti vágyat fejezi ki. Az elmúlt évtizedekben az aeronautika területén számos fejlődés történt, megvalósult az emberi repülés a légiközlekedésben, a repülőgépek és űrhajók fejlesztése pedig folyamatosan zajlik.

A második versszakban a halhatatlanság templomának említése a tudomány által előrevetített azon lehetőséget jelzi, hogy a tudomány fejlődése révén a halhatatlanság kérdése talán egyszer megoldódhat. Az öregedési folyamatok vizsgálatával és az egészségügyi technológiák fejlesztésével napjainkban számos kutatás zajlik az emberi élettartam meghosszabbítására irányulóan.

A harmadik versszakban a dicsőség trombitájának említése a tudományos felfedezések és eredmények harsogását jelzi. A tudományos eredményeket ma már világszerte gyorsan terjesztik, és a tudományos közösség is megtalálható a világ minden táján.

A negyedik versszakban a múlt védelme és átörökítése kerül előtérbe. A tudomány révén ma már számos módszer áll rendelkezésre a múlt emlékeinek megőrzésére és az előző korokban végzett kutatások és felfedezések átörökítésére.

Az ötödik versszakban különböző népek említése történik, amelyek a múzsa szeretete és az ókorban élő költők iránti tiszteletüket fejezik ki. Az etnikai sokféleség elismerése és a kultúrák közötti kölcsönhatás fontos természettudományos kutatási terület, amely a genetika és az antropológia területeit érinti.

Az utolsó versszakban a költő szeretné, ha a múzeum nyitna az új tehetségek előtt, beleértve saját magát is. A kutatásoknak és felfedezéseknek köszönhetően napjainkban egyre több lehetőség nyílik arra, hogy új tehetségek, új felfedezők, és fejlesztők kerüljenek előtérbe a természettudomány területén, így valóban úgy énekelhetnének, hogy nem félnek sem a haláltól, sem más veszélyektől.

A vers teológiai szempontból a művészet és az isteni inspiráció kapcsolatára utal. Az első sorban a költő arra ösztönzi magát és másokat, hogy "fűzzünk szárnyakat", azaz felemelkedjünk, magasabb szintre emelkedjünk a művészet által. Ez a gondolat a bibliatudomány nézőpontjából a Teremtés könyvére utalhat, ahol Isten megteremti az embert a maga képmására és hasonlatosságára. Az ember tehát az isteni művészet résztvevője, és kifejezi ezt a kreativitást és tehetséget a művészetén keresztül.

A második és harmadik versszakban a halhatatlanság és az öröm templomát említi a költő. A halhatatlanság és öröm temploma itt az élet utáni létet jelképezi, ahol a művészek alkotásait megőrzik. Ez a gondolat a patrisztika nézőpontjából a halhatatlanság hitére utalhat, amelyben az emberek azt hiszik, hogy a művészet és a művészek alkotásai tovább élnek a halál után.

A negyedik versszakban a dicsőség trombitájáról és a nemzetekhez szóló hírről van szó. Ez a skolasztika nézőpontjából az Isten dicsőségéről és teremtő munkáiról szóló hirdetésre utalhat, amelyet a művészet által közvetítenek.

Az ötödik versszakban az elmúlás és az emlékezet szerepel. Az elmúlás és az emlékezet itt az idők során átadott és őrzött művészi örökséget jelenti. Ez a gondolat a bibliatudomány, a patrisztika és a skolasztika nézőpontjából is fontos, mivel ezek a hagyományok nagy ügyességgel őrizték a vallásos és kulturális örökséget.

A hatodik versszakban a nemzetek örömét és háláját láthatjuk, akik tisztelik és ünneplik a híres művészeket, mint például Homérust. Ez a gondolat szintén utalhat a bibliatudomány, a patrisztika és a skolasztika nézőpontjaira, amelyek a híres és tiszteletreméltó emberek tisztelését és háláját hangsúlyozzák.

Az utolsó versszakban a költő arra vágyakozik, hogy Melpoméne, az antik görög költészet múzsája rátekintsen és a költőé váljon. Ez a vágy a művészet és az isteni inspiráció közötti kapcsolatra utal, amely a patrisztika nézőpontjából Isten kegyelmének ajándéka és a költő szívébe öntött ihlet. A költő ebben az esetben azt is kifejezi, hogy ha az isteni inspirációval rendelkezik, akkor bátran néz szembe a halállal és más veszélyekkel is.

Összességében a vers teológiai szempontból a művészet és az isteni inspiráció kapcsolatát és a művészek alkotásait érinti. A bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontjaiból is megérthetjük a vers üzenetét, és azokat a hagyományokat és hitrendszerűeket ismerhetjük meg, amelyek a művészet szerepét és jelentőségét hangsúlyozzák.