Hát már örökké a mézes szerelemnek
Mindenekbe fojtós mérgei
teremnek?
Hát az édes méznek élesztő harmatja
Alatt a szerelem mérgét
kóstoltatja?
Hát a vígasságnak legvídámabb pontja
Komor esetünkkel kedvünket
elbontja?
Hát mikor egünkön a fényes nappalnak
Szikrázó lovai frissebben
nyargalnak,
Akkor is hirtelen a gyászos éjjelnek
Siralmas órái tőlem teldegelnek?
Hát mikor a Fébus büszke paripája
Lángjától fénylik az istenek
hazája,
Akkor is mennykővel terhes zűrzavarnak
Rettentő zúgási szívünkbe
zavarnak?
Óh, kegyetlen Vénus kevély urasága
Már hány ezret a sír fenekére
vága!
Hány ezret a vídám öröm közepébe
Taszíta a komor halál kebelébe!
Mit hozom elő, hogy a bőlcs Ulissesnek
Miatta lábai veszélybe sietnek?
Mit említem azt, hogy Piramisnak páros
Thisbéjével vala hív szíve
határos?
Írnám, de pennámnak sok segítség kéne,
Jövel, erősítsél, Múzsám,
Melpoméne!
Két kinyílt rózsáit mondd a természetnek,
Újúló szemeid ezekre nézhetnek,
Kiket, Semiramis városa hol volt, ott
Az egyes szeretet egymásba
beóltott.
Piramisba lévő díszes furcsaságnak
Ázsia ifjai nyomába se hágnak.
Szép deli termete ifjú formájának,
Tűndöklik rózsája piros
orcájának.
Mikor ennek testét kiformálta, ott a
Természet egyik bőlcs remekét
alkotta.
Így mások, mivel az előttök kedvesnek
Szívével mindenkor víg kedvet
keresnek,
Thisbé szívét amint indúlati várták,
A fátumok ennek szívébe
bézárták.
Thisbén is a tiszta természet az oka,
Hogy látszik oly kéznek kitetsző
nyomdoka,
Melyben csak szívének, mint ígéző nyílnak,
Indúlati szállás-adásra
kinyílnak.
Mosolygó ajjaki mindenestől fogva
A szerelem láncán tartják már
megfogva,
Nyaka s mellye merő elefánt-tetemnek
Tetszének a rajta álmélkodó
szemnek.
Gyönyörűségével kínálgató térség
A rajta kitetsző szűztiszta
fejérség,
Mint míg a felhővel lehulló havára
Még ki nem tűndöklött a Fébus
súgára,
Vagy midőn fejünkre újonnan lehúllnak,
Sértegető lábbal hozzá nem
járúlnak
Úgy tiszta formába midőn teremtette,
Őtet a természet szépen
őltöztette.
Patyolat orcáján a fénylő csínosság
Között játszadozik gyengéded
pirosság,
Ezeken s másokon hív szívébe annak
Szemérmes tüzei gyakran
fellobbannak.
Közel szállások, mert kettőjök házának
Egy köz falával elrekesztve
valának.
Gyenge korokban a gyermeki időnek
Tréfáival a hív szerelemnek
nőnek,
Serdűlt ifjak már a szép esmeretségnek
Lángoló tüzétől ifjú módon
égnek.
Az a legédesebb álmok, hogy Hymennek
Áldozni örvendve már párosan
mennek.
De jaj, a szomszédság visszavonásának
Átkozott mérgével
elszakasztatának,
Míg a kívánt nézés megtiltó strázsája
Éjjel-nappal bézárt ajtóját
strázsálja.
De szerelmek tüze amennyit lappangott,
Bennek gerjesztett fel annál
forróbb langot.
Tehát a már árva párok a kőfalnak
Gyenge hasadásán egy rést
tapasztalnak,
Amelyet megannyi idők elfolytába
Senki sem vett észre abba a
szobába.
De tám a természet titkos kamarája
Elrejtett javait ezektől
sajnálja.
Olyatén titkosan vajjon teremthetett,
Amit fel nem lelne az okos
szeretet?
Nem sőt soha az íly szerelmetes párok
Szívét el nem rejtik semmiféle
zárok.
Sőt, te szerelmes szív! még ahol a szélnek
Gyenge fúvási is általjárni
félnek,
Szemes tanácsid még ott is a beszédnek
Nyájasságra szabad suttogást
engednek.
De sírjál, Piramé! panaszolkodj, Thisbé,
Hogy szabados úton nem mehettek ki
s bé.
Mondd: minket ez háznak itt az írigy fala
Vénus bús kohába bánattal
aszala.
Kedvesem, az édes csókok és a vérnek
Tiszta indúlati, óh, hozzád nem
férnek;
Melyek a sohajtás és a hideg falnak
Adott csók alatt e setétbe
langalnak.
Óh, te átkozott fal! átkozott épűlet!
Testünk temiattad most nem
egyesűlhet
Óh, irígy kövei a fundamentomnak,
Miért nem engedtek hív
kívánságomnak?
Óh no, mi volt, hégy két kedves kedvesének
Csókjára, látásra együvé
mennének?
Így az irígy fallal lett panaszos hadnak
Utána bánat közt hallgatva
maradnak.
Így az elhűlt falra, mikor elhallgatnak,
Sohajtással forró csókokat
raggatnak;
Míg ismét örömre más rózsás hajnalnak
Aranyos súgári más napot
kicsalnak.
A harmatok, melyek egünk hajnalának
Siralmas szeméből jó reggel
csorgának,
A meleg nap, ismét szárnyán a felhőnek,
Felső országába renddel mind
feljőnek.
Piramis Thisbével a megszokott hellyen,
Hogy most is örömmel hív szívek
betelljen,
Öszveűlnek s egymás fülébe a zúgnak
Hasadékján ürmös panaszokat
súgnak.
De midőn végre az édes szeretetnek
Íly rabi életben már nem
engedhetnek,
Okossággal módot keresnek, amelyen
Már feltett céljának kiki
megfeleljen.
Rendelik tehát, hogy mikor az ég alja
Endimionjától Diánát elcsalja,
És mikor újjai a mákos álomnak
Ajtaiknál minden strázsákat
elnyomnak,
Szabadságot, mellyel itt nem élhetnének,
Egész bátorsággal másutt
keresnének.
Kerűljék, hogy távol légyen ama záros
Vaskapukkal épűlt babiloni
város,
Ha pedig a strázsák közűl vehetnének
Szabadúlást, széjjel ne
tévelyegnének,
Hanem csak a Ninus temető-helyének
Szélihez mindketten együvé
mennének.
Közel egy terepély fehér szederfának
Sűrű árnyékába mindketten
futnának,
Amelynek csendesen híves árnyékába
Egy zuhogó patak folydogál
árkába.
Ezen okossággal végzett feltételnek
Mondásán mindketten örömmel
bételnek,
De az ígért estve óhajtott órája
Kedvek ellen Fébust kűldeni
sajnálja.
De végre a Fébus aranyos Ethonja
Gyöngyös szekerét a tengerbe
levonja.
Már alig látszik, s a Babilon várára
Tűndöklik egynéhány halavány
súgára,
Mely után a nappalt kergető estvének
Homályos seregi elkövetkezének.
Végre, eljöttével a setét éjjelnek
Mindenek szomorú, bús lárvát
viselnek.
Ide s tova sokat a mákos álomnak
Altató újjai már mélyen
elnyomnak.
Tehát Thisbe, látván strázsáit nyúgodni,
Kinyitván ajtait, kezde
bátorodni,
És gyenge orcáját fályollal béfedve,
Otthagyja azokat már
elszenderedve.
Fut a sírhalomhoz, és a mondott fának
Árnyékába gyenge tagjai
nyugvának.
Őtet a szerelem a nádas bokornak
Helyén is késztetné maradni
bátornak,
Amidőn, ímé, egy véres oroszlánnak
Tajtékos fúvási vad hangokat
hánynak,
Amely felprédálván az ököraklokat,
Szomjúzott, ordítva keres
patakokat,
Amelyet rettenve, hogy nem vala véle
Senki, Thisbe a holdvilágnál
szemléle.
Fut rezgő lábakon egy vadas barlangnak,
Setét barlangjába rettegve
lappangnak.
Míg tántorgó lábát futni siettette,
Vékony fátyolatját Thisbe
elejtette.
Ezt, mikor a szomjús oroszlán torkának
A vizek bőséggel jó italt
adának,
Visszatér, meglátja, és a véres fognak
Tajtéki közt mérges hangok
csikorognak.
Azon véres szájjal midőn elmocskolja,
Körmeivel ízről-ízre darabolja,
Azonközbe menvén Piramis magába,
Hányja-veti eszét íly kedves
útjába.
Mit? mond a többek közt, lám, amit én kések,
Ím, kipótolják azt a serény
lépések,
Talám már az egek bút reám nem hoznak,
Vélem, hogy bánatim örömre
változnak.
Hát hogy elébb-elébb lábai haladnak,
A porba nézi a nyomait a vadnak,
Melyre rátekintvén sűrű halaványja,
Változott orcáját az egekre
hányja.
Hát mikor a Thisbe véres patyolatja
Kétséges szemeit arra csalogatja,
Felkiált, mondván: most ezen setét éjjel
Két szerető szívet lát gyászos
veszéllyel!
Óh egek! javára pedig az életnek
Méltóbbak már ennél kicsodák
lehetnek?
De jaj, mit beszélek? mikor én vétettem,
Thisbémet, szerelmem, veszélyre
kitettem
Én vagyok megölőd, Thisbém! vagy gyilkosság!
Ártatlan véreid kezeimet mossák,
Vakmerő szavaim a halálnak adták,
Melyek íly veszélyre szeretni
nógatták.
Hogy elébb kijönnék, óh, lábaim ennek
Végbevitelére semmit sem
serkennek.
Te, a vad ligetek s berkek oroszlánja,
Ha kőszikla szíved éltemet nem
szánja,
Ti vadak! mindennek aki koholója
Valék: légyetek most testem
koporsója.
Ezen testet, melyet táplála a vétek,
Mardosó kínokkal itt
megemésszétek.
De mit kések? lám, a bátrak a halálnak
Rettentő szívével mindég
bátran állnak.
A Thisbe fátyolát íly bátor szavára
Felkapja, s akasztja azt a jobb
karjára,
A mondott fához a buborék életnek
Végetvetni készen lábai sietnek.
Thisbém! szerelmem! te érted nem sajnálom,
Már nékem is éltem csak egy
képzelt álom.
Így minekutána szívől kesergette,
Számtalan csókokkal a ruhát
illette.
Most hogy válhatatlan szerelmem kitessék,
Ezen ruhát buzgó véreim
megfessék.
És hogy a gyötrelem már ne kínozhassa
Szívemet: ím, e vér e ruhát
áztassa.
Ekkor hát hirtelen, minden késedelem
Nélkűl, végbemegy a halálos
sérelem,
Mert oldalán lévő villogó szablyának
Markolatján gyilkos kezei
kapának.
Egyszerre mély sebbel általvereték a
Gyilkos fegyver által ártatlan
ágyéka.
És mikor a zőldes pázsitokra annak
Gyenge tetemei hamar ledobbannak,
Pirosló vérei, amelyeket tőltnek
Tagjai, széjjel a levegőn
süvőltnek.
És mikor ennek a fecskendező vérnek
Cseppjei a fának ágaihoz érnek,
Mely gyümőlcsöt a vércseppek megmosnak,
Tetszenek tírusi bársony-szín
pirosnak.
Azomba Thisbé, hogy ő is meg ne csalja
Kedvesét: a menést magának
javallja,
És miket beszél, már feltette magába,
Mely szerencsétlenűl járt vala
útjába.
Hát már azon helyen, abban a cserében,
A változott színű fa tűnik
szemében.
Kétséges szavakkal mond: vajon e fának
Árnyékán az elébb tagjaim
nyugvának?
A patakot látom, de jaj, egek atyja!
Réműlt szemeimet ott mi
háborgatja?
De midőn rettenve ártatlan barátja
Testét hív vérébe fetrengeni
látja,
Hogy a nagy fájdalmak róla nem engednek,
Haldokló szemei immár nehezednek.
Sárga halavánnyá vált, és ajakára
Már alig szolgált egy kis
éltető pára.
Tagjai ennek a merő szeretetnek,
Mint a nyári levél, irtóznak,
reszketnek.
Belől már bús szívek zavart gondolatja
Tanácsit, mint habot tengeren,
forgatja.
Lábai messze most e siralmas fának
Árnyékától, messze most
szaladhatának,
De ismét azok a tartós szeretetnek
Láncával mindenütt együvé
köttetnek.
Gyenge mellyén mindjárt méltatlanúl verve
Nevekedett szörnyen bús szíve
keserve.
Közelítvén hozzá leeresztett hajjal,
Siratja kedvesét kettőztetett
jajjal.
Keserves jajjait, sok jajok között e'
Már szintén a meghűlt sebekbe
tőltötte.
Csókjait a fagyos orcákra raggatja,
Melyek közt íly gyászos szavait
jajgatja:
"Piramus, Piramus, kedves virágszálom!
Hát már élted nálam csak egy
múló álom?
Óh, szerencsétlenség bizonytalan kára,
Mi vethette élted íly forgó
kockára?
Piramus! szerelmem, ébredj fel, Thisbének
Zokogó szózati téged
serkentének.
Halld kedves szavait édesed szájának,
Hangjára, óh, bár még szemeid
nyílnának."
Haldokló szemei a Thisbe nevének
Hallására egyszer
felemelkedének,
De ablakait a halál erőszakja
Örökös álomra csendesen
lerakja.
Thisbének pedig hogy könnyhullása szűne,
Véres patyolatja bús szemébe
tűne.
Felkiálta, mondván sírva: "A szeretet
Téged ezen gyászos ágyadba
fektetett.
Ezt (óh kedves párom) a tulajdon karja
Én értem e gyászos hant alá
takarja.
Én magamon semmi szerelmet nem szánok,
Charonhoz ővéle indúlni
kívánok,
Sőt érzékenységim a kínos pokolnak
Gyötrelmiből érte mindent
megkóstolnak.
Nékem is gyenge lész arra gyenge karom,
Hogy véle éltem elvégezni
akarom.
Gyászba borúlt szülénk! minket ez az éjjel
Örömünk közt láta íly
szörnyű veszéllyel.
Atyai szívetek hajoljon egy szónkra,
Méltóztasson minket egyes
koporsónkra.
Ne irígyeljétek, hogy éltünk e párka
Elvágván, béfogja testünk
setét árka.
Vénus csalárdsági akit így meglopnak,
Te, gyászos fa, maradj annak itt
oszlopnak.
Így a gyilkos fegyver által halál pontja
A keserűséget vérével
kiontja."
Akkor az ő kedves Piramus barátja
Meghűlt testén magát gyengén
elbocsátja
És gyengéded csókját nyújtván hív párjának,
Gyenge lehelleti széjjel
eloszlának.
Így szerelmes teste ámbátor elhűle,
De hamvok a setét sírba
egyesűle.