E tisztán tűndöklő reggelének
Szájamból buzog ki íly tisztelő
ének:
Az Úr, aki midőn fárasztjuk az eget
Kérésünkkel, reánk bőv
áldást csepeget,
Az, aki egyedűl az igaznak bére,
Légyen életednek örökös
vezére.
És minthogy itt olyan tengeren eveznek
Mindenek, amelyben sok százan
elvesznek,
Mivel a felhőkig felnőtt habok között
Lappangó kőszálba hajójuk
ütközött,
Míg néked két kezed a zajos tengeri
Habok közt a kórmányt két
kézzel tekeri,
Tiltsa a szeleket, melyek kirontanak
Helyekből s halomnyi habokat
hajtanak.
És ha mosolyog ránk... az öröm ege,
De holnap megdördűl a bú mord
fellege.
Aki ma az öröm könnyeit öntözi,
Holnap gyászruháját jajgatva
őltözi.
Az Úr tehát, aki életünk reményje,
Légyen életednek fogyhatatlan
fényje.
Engedjen éltednek, kívánom evégett,
Sokáig terjedő, nestori
vénséget.
Végre ha nyugtató órádat eléred,
Adják meg az egek megérdemlett
béred.