Biz én nem is törődöm már,
Akárki mit beszéljen.
Gyakran rúgást ejt a szamár
Becsűletes személyen,
És jámbor is járt ott, ahol
Egy-két irígy kuvasz csahol.
Akárki mit felőlem mond,
Mind szél után bocsátom.
Volt mindenkor s lesz is bolond;
De volt s lesz is barátom.
Béhúnyom hát fülem, szemem,
Érzem tulajdon érdemem.
De másra mért is hallgatok?
Szándékomból ki zár ki?
Amint vagyok, maradhatok
Oly ember, mint akárki;
Ebnél külömb sok címeres;
Akár setét, akár veres.
Ha kell, kedvem szerént eszem,
Kottyfittyre nem szorúlok.
Helyén van még az én eszem;
Olytól nem is tanúlok,
Kinek kobakja korpavár,
S a cinke is tart tőle már.
Érzem saját jó szívemet,
Más embernek nem vétek.
Mégis ti, cenkek! engemet
Szitokra felvevétek.
Ha néha én botlottam is:
De a ti lelketek hamis.
Más a hibában torkig űl,
Mégis darál felőlem;
Bár engem a jámbor becsűl,
Csijést teszen felőlem.
Kurvanyja! hadd fecsegjen ő,
Holdtőltre tán észre jő.
[Külömben, akit már elért
Az íly bolondos gomba,
Hiába kűld az orvosért,
Bohó marad s goromba.
No hát! ki azt fel is veszi,
Magát bolondabbá teszi.
Szelíd s nemes szívű vagyok,
Mit gondolok paraszttal?
Ha másnak én békét hagyok,
Önnön hitem magasztal.
Így éltem én, így élek is:
Ha több bajon átmégyek is.]