Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
kívánságom nem is haszontalan, ha az
álmodozások ostromolják a sírhalmokat.Préd. 3 : 19, 20, 21.
Jön az álom, s mindent pihenésre hajta,
Az éjjelnek barna palástja van
rajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
Alóla altató mákolajt csepeget,
Melynek hűs balzsama a benne feredett
Szemhéjaknak édes nyúgovást
engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
Ringatja s egy másik világba tesz
minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
Valóság képébe tűnő
ábrázatja.
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
Az áldás javait bő marokkal
méri,
Majd a félelemmel rettenti lekünket
S a kétség szélére viszi
életünket.
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
Valódi örömöt terjeszt ő
szívünkbe;
Ápolgató karral kötésink feloldja,
Ellankadt erőnkhöz új erejét
toldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
Új életre hozván gyógyító
mézével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
Szívünkből a Léthe partjaira
űzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
Éltünknek legnagyobb terhe s
szenvedése,
A halálnak képét őltözvén magára,
Bennünket holtakká tészen
utóljára.
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
Csak egy kis szuszogás hiteti el
vélünk.