A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon,
Magossan tűndöklik a hideg
klímákon.
Hevűl a Neméa sárga oroszlányja,
Mert súgárit a nap rá közelről
hányja.
Vévén a Szírius tőle melegséget,
Tüzes csillagával minden határt
éget.
Mihelyt dögleletes fényű csillagzatja
Magát a csillagos égen kimutatja,
Azonnal a tavasz szépségi hervadnak,
A nyájas ligetek s mezők
elfonnyadnak.
A tőle megaszalt természetnek szomja
A rétek haldokló virágit
lenyomja.
Lekonyúl a beteg liliom s tulipánt,
Melyeket belől egy száraz hektika
bánt.
Illatos kebelek Flórához temjénez,
Hogy könyörűljön már beteg
seregén ez.
Neki alázatos szárát meghajlítja,
Az újító essőt nyílt szájjal
áhítja.
El is jön az esső néha nagy felhővel,
De széllel, dörgéssel,
viillámmal s mennykővel.
A forgószél öszvetördeli a fákat,
Elsodorja a szép vetést és
palántákat.
A rohanó zápor a rétet elmossa,
A virágok nemző részit
lecsapdossa.
A tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,
A langozó mennykő mindenfelé
ront, tör.
Kopog a jégesső, tördel mindeneket,
Agyonveri a szép virágos
füveket.
De mihelyt a setét felhők elrepűlnek,
A haragos egek ismét kiderűlnek.
A mosdott nap egy fél felhőre könyököl,
A megszűrt áerben vídámon
tűndököl.
Büszkén mutogatja a szagos rétekben
Apró képecskéit a kristály
cseppekben.
A megéledt barmok s vadak ugrándoznak,
A víg madarakkal a mezők
hangoznak. -
Egy Ily hűs essőért mennyit sohajtozott,
Akit az izzadság és por
besározott.
Aki lankadt karral vonta már kaszáját,
Be édes örömmel kezdi most
munkáját.