Te, ki hideg vérrel nézsz a
szerencsére
S szelíden mosolygasz az irígy mérgére,
Te, ki gyenge hangon pengetvén hárfádat,
Békével danoltad bús és víg órádat,
Alacsony sorsoddal ki megelégűltél,
Melyben sok bőlcsekkel s nagy lelkekkel űltél,
Múzsám! - Emelkedj most feljebb minden hadnál,
Zengjél vitézeket s légy nagyobb magadnál.
Hagyd el a magános réti violákat,
Ahol zengedezted Ámort s gráciákat,
Ahol az ártatlan múlatság berkében
Jácint koszorúkat fűztél a Tempében,
Köss szárnyat magadnak s tábori lármával
Rendítsd meg Parnasszust dobbal, trombitával;
Melynek hallatára zengjen a főld s az ég,
Vitézidnek pálmát szedjen a dicsőség,
Magadat a jó hír s hazád magasztaljon,
Előtted az irígy s a halál meghaljon. -
Ha régen érzette a hadi
poézis
Neszét a sanyarú spartai vitéz is,
És bátor lélekkel ment ellenségire
A sánta Tírtéus sánta verseire:[1]
Hát a magyar nemzet, aki nagylelkű is,
Nemcsak vitéz, hanem nemes érzésű is,
Nem buzdúlna-é fel a vitéz érdemre
Magyarhoz magyarúl tett serkentésemre?
Halott atyáink is, kik hadra termettek,
Egyűgyű versekbe szedték, amit tettek,
S azt énekelgették virtusok hírére
S az ifjú leventák felserkentésére;[2]
Kivált mikor vége lévén a csatának,
Scytha szertartással áldumást ivának.[3]
Maga mikor evett a vitéz Etele,
Íly éneklőkkel volt palotája tele.[4]
Én is hát, nagylelkű leventa[5] magzatok!
Ha nem mehetek is harcra utánatok:
Legalább féloldalt, trombitás módjára
Buzdítlak titeket a harcra, csatára.
Rajta, vitéz ifjak, bajnokok, pajtások,
Ím, hívnak a dobok, fegyverropogások.
Már leng a lármától Stíria erdeje,
Ki van már néktek is szabva a harc helye.
Ez az a nemes hely, hol sárt kell állani
S a halál kezéből babért aprítani.
Itt vívik hazánknak sok hadra nőtt fia,
Itt áll a dicsőség, hol több a francia.
Ím, már a trombiták rekedt rivadtára
Reng a magyar bércek megdöbbent határa.
Sok siralmas sípnak visítnak éneki,
Kopognak a zörgő doboknak feneki.
A puskák erdeje tűzláng közt megcsördűl;
Közte a mennydörgő kartács, bombi dördűl;
Közepén a füstnek, a tűznek, a pornak
Tenger kardja villog mind a két tábornak.
Az ordító lárma, a ló nyerítése,
A fegyverropogás, lábak dübögése
Rendítik a főldet, a havast, üreget,
Verik a port, füstöt s a temérdek eget.
Egyfelől a virtus, az érdem,
dicsőség,
A rettenthetetlen bátorság, erősség
Nézik a vitézek tettit a csatába
S béróvják a jó hír gyémánt oszlopába,
Hol már sok dicsőűlt vitézink látszanak,
Kik a magyar égnek Átlási[6] voltanak. -
Másfelől a halál s a rémítő vázat
Hányó félelemmel a kudarc, gyalázat
Guggolnak a kétség alacsony vőlgyében,
Egy gyászos ciprusnak[7] setét erdejében,
Ahol a félénket, tunyát eltemetik,
A feledékenység kövét reá vetik.
De ez helyben kevés magyar fit találunk,
Mert még a félénkség kűl-portéka[8]
nálunk.
Mint mikor a Tátra[9] kősziklás bércéről
Sűrű felhő száll le Karpatus széléről,
S az éthert megúszván a felszél szárnyain,
Másikba ütközik Mátra kőszálain,
S nem akarván egy is útat adni másnak,
Dühös-tornyosodva rohannak egymásnak,
Rettentő dörgéssel, villámmal, menykővel
Küszködnek az égnek mezején erővel;
Amit csak útjokban a főldön találnak,
Abból irtóztató prédálást csinálnak,
Város, falu, erdő, hegy, vőlgy mind puszta lész,
A réműlt palóc fél, hogy a világ elvész:
Így csap itt a csata öszve a csatával,
A vitéz magyar nép a franc ármadával.
Lángok kavarognak, ahol öszveütnek
Melyek már a Szala bérceire sütnek.
A lárma Pozsonytól Brassó végéig zeng,
Mindenütt a puska csörög, s a szablya peng.
Felkél a nemes nép, pattan paripára,
Hogy hazánkért vívjon Dentmagyar[10]
módjára.
Mindenik közűlök hadi lángot lehel,
Mint elhúnyt eleik, Tuhutum vagy Lehel.[11]
Atyjok dicsőségét kívánják nevelni,
S a nemesi nevet duplán érdemelni:
Mert nagy őseihez nem lehet érdemes,
Aki csak azoknak virtusáról nemes.
Légyetek valódi nemesek hát
ti is,
Így nyerték azt régi hazánk nemesi is.
Légyetek hűk, bátrak, védelmező karok;
Légyetek vitézek, egyszóval - magyarok.
Verjétek hátra a kevély ellenséget,
Mely már a széleken pusztít, öl és éget.
Ah, ha ti nem fogtok bajvívásra menni;
Rövid nap jármot fog mindnyájunkra tenni,
És zsákmnánya hányván kevés vagyonunkat,
Koldússá s szolgává fog tenni magunkat.
S Budán - szabadságunk ősi centrumában,
Hol Atilla s Mátyás lakott hajdanában -
Budán vét majd véget becses törvényünknek,
Ott fog szabni adót dicső nemzetünknek.
Ugyan hát egy nemes, egy vitéz nemzettől
Várhatni-é, hogy ő megijedjen ettől?
Várhatni-é, hogy ő béhunyt szemmel nézze,
Mikor a hazáért hull annyi vitéze?
S hogy ő veszteg űljön, mikor egy vad népnek
Pusztító tábori széle felé lépnek?
Ah nem! felségesebb vér pezseg őbenne,
Mintsem egy köz veszélyt szívére ne venne;
Készebb a csatának mezején kimúlni,
Mint hazáját lássa lángokba borúlni.
Tudom, ti is, akik versem
olvassátok,
E szókra csördítni kezditek szablyátok,
Törlitek kétfelé perge bajusztokat,
Magyarúl mutatván magyar haragtokat.
Ne is rettenjél meg, óh nemes nemzetem!
Nagy még benned a szív és erős a tetem.
Számra, hosszú kardra csak félénkek néznek,
Tízzel kell felérni egy magyar vitéznek. -
Hát már a sok hitvány csecsebecse között,
Mely hozzánk a szomszéd főldekről kőltözött,
Béjött a félénkség puha módija is?
Nem! magyar emberek maradtunk mi ma is;
Készek halált állni pajtásink javáért,
Gyermekink, rokonink megmaradásáért;
Ezekért megvetjük a halált s életet,
Mert mind a kettőnél erősb a szeretet.
És mintsem ezektől a franc elszakasszon,
Testek s testünk előbb vérözönt árasszon;
Vérhabbal csináljuk szigetté főldünket,
Mégsem hagyjuk könnyen édes mindenünket.
Kivált a ránkmaradt ősi
dicsőségnek
Amely szikrácskái még mellünkben égnek,
Azok tűzzé válván, mint annyi istenek,
A jó becsűletre s hírre serkentenek.
Ugyan ha íly méltó hadra nem szállanánk,
Vagy a vér mezején hátat fordítanánk,
Hogy mernők a magyar nevet, korcs létünkre,
Elpirúlás nélkűl felvenni nyelvünkre?
Mit szólna Etele, ha hozzánk felszállna,
S magyar unokáit, bilincsben találna?
Mit szólna, ha látná e népek bírója,
Hogy gyermekin csörög egy incfinc békója?
Mit mondana Árpád? - Uszubú[12] hadnagyunk
El nem hinné rólunk, hogy magyarok vagyunk,
S megfosztván a deli névtől korcs nemünket,
Nemes útálással hagyna itt bennünket.
De legközelebbről mint
vélekednének
Gyermekeik felől ama vitéz vének,
Kik buzgó lélekkel gyűltek hajdan egybe,
Tréziáért vívni hétszáznegyvenegybe? -
Ímé, serkentsen fel ez atyák példája,
S halljátok, mint buzdít egy jó öreg szája:
"Fiaim! ha kedves még magyar hazátok,
Ha a magyar nevet még nem útáljátok,
Ha pezseg még az a szittya vér bennetek,
Melyet apáitok véréből vettetek,
Ha az ő fiaik nem szégyelltek lenni:[13]
Ne szégyeneljetek a harcra kimenni.
E nemes indúlat zendített fel minket,
Mikor a burkusra fentük fegyverinket,
Mikor annyi bírós ellenség torkába
Maroknyi népünkkel állottunk csatába.
Sem burkus fortélyja tőrbe nem ejthete,
Sem más népnek száma meg nem rettenthete.
Hányszor vertük kevés néppel a francokat,
Hogy nyakkal sem győzték a magyar kardokat!
Ez a büszke nemzet akkor a Rénusnál
Nem látott nagyobbat a magyar virtusnál.
Voltak is hatalmas vezérink akkorba,
Kik lelket öntöttek a magyar táborba,
Pálffy és Batthyány, kik után harmadik
Volt a Berlin várát elprédáló Hadik.
Eleget szól a hír több íly hazafiról;
Kivált a pálmát nyert vitéz Nádasdyról,[14]
Ki többre ment vélünk egy rajta szavával,
Mint más kűlső vezér minden taktikával,
Ki pajtásnak híván s vitéz barátjának,
Szívet adott ezzel minden katonának:
Ah, hirdesse őtet mind a négy kerűlet,
Nyúgodjon vitézi porán a becsűlet! -
De lésznek néktek is derék vezéritek,
Kiknek fényes nevét jól esmérhetitek.
Eszterházy, Pálffy, Splényi és Mészáros,
Akiknek hírével már bétőlt sok város.
Alvinczy lesz feje e nemes tábornak,
Mint fő segédje a felséges nádornak.[15]
Ezek fognak ama fővezérek lenni.
Kik a magyar nevet naggyá fogják tenni;
Ezek alatt űltök ti is paripára,
Ezek alatt mentek pálmáról pálmára. -
Óh, vajha megnyerném régi épségemet,
S megifjítana még az Isten engemet,
Vajha ama napok visszatérhetnének,
Mikor szemközt álltam a burkus tüzének:
Fiaim! legelső lennék a csatában,
Legelőször fognék fegyvert a hazában!
De minthogy a bennem megfagyott vitéz vér
A belső buzgásnál már egyébre nem ér:
Ti, fiaim! ti, ti körmönfont termetek,
Minthogy még erőben vagytok, ám menjetek.
Ti menthetitek meg hazánknak széleit,
Ti dúlhatjátok le a franc seregeit.
Rajta! űljetek fel, lőjjétek, vágjátok!
Ha mi megverhettük, ti mért ne tudnátok?
Rajta! csak menjetek, fiaim! ellene:
Hordozzon a magyar seregek istene!"[16]
Íly nógatására egy öreg magyarnak
Felűlni csak holmi gyávák nem akarnak:
De ti, kiknek jobb vér szállott szívetekre,
Nem buzdúltok-é fel lelkesen ezekre?
Azt a nemes mozgást nem próbáljátok-é,
Mely csupán a hadra termett magyaroké?
Igen! e magyar szók olvasása között
Ősetek nagy lelke belétek kőltözött.
Rajta! én is mondom, űljetek hát lóra;
Szép dolog marsolni dob- s trombitaszóra!
Mikor a lobogó zászlók árnyékában
Megy a magyar egymás hív pajtásságában,
S beszélvén egymásnak a régi napokat,
Új virtussal hozzák életre apjokat.
Óh, a tivéletek én is elmehetnék
S a magyar virtusnak tanúja lehetnék
És láthatnék annyi szép vitézt egyszámban:
Ezt kívánnám legfőbb jó gyanánt hazámban!
De ha végezési az irígy Párkának
E szép szerencsétől engem megfosztának:
Legalább Múzsámat tinektek szentelem
S vitéz tetteteket az égig emelem.
Majd mikor a francról győzödelmet hoztok
S borostyános fővel honunkba marsoztok:
Azonnal hattyúi szárnyamat felvészem,
Pindus kőszálait véle megtetézem,
Megtőltöm torkomat trombita-hangokkal,
Hirdetem hazámnak bajnokit azokkal;
Hadd zengjék a Duna s a Tisza partjai,
Ekhózzák Karpatus erdős kőszálai,
Hadd mondják a Donnál, Rénusnál, Ararnál:[17]
Hogy nincs hatalmasabb vitéz a magyarnál!
Élni fog nevetek a halál vőlgyén is,
S halhatatlan leszek általatok én is. -
*
[1] |
|
A messéniak feltámadván a
spártabéliek ellen, ezek az oraculumhoz
folyamodtak, amely azt tanácsolta nékiek, hogy
Athenaeből
kérjenek vezért magoknak. Kértek is. Az athenaebeliek
pedig
csúfságból egy Tyrteus nevű sánta poétát
kűldöttek nékiek. De
aki egy buzdító versezetet mondván a katonák előtt,
annyira
fellobbantotta azokat, hogy megvervén a messéniakat,
győzedelmet
nyert, nem annyira kardjával, mint poézisával. A verse
máig is
megvan görög nyelven. Distichonokba van a munka öntve:
amely vers
nemét, minthogy a hexametere 6, a pentametere 5 lábból
áll, még
hajdan már sántának csúfolta a játszi Ovidius. -
Tírtének a
történetit bőven előadja Justinus
|
[2] |
|
Deákul akartam írni. De azt gondoltam
meg, hogy nem római
katonáknak, hanem magyar vitézeknek írok, akikben egy
"rajta,
ősi vitéz, magyar" s több efféle hazai szólás
több benyomást
csinál, mint minden latiumi eloquentia
|
[3] |
|
Az ütközetek után solennis
örvendező pompát csináltak vitéz
eleink, amely mintegy triumphus gyanánt szolgált. A
vezér a
kapitányoknak és vitézeknek ajándékokat osztogatott,
és főldeket.
Sőt a jó hírt megvivő is gazdagon kapott. Azután az
egész tábor
örömnapot tartott. Áldomást ittak. Ez a név még
akkor nemcsak a
kupecek borozására ruháztatott. Béla királynak
nevetlen íródeákja
miden nevezetes dolgaik után a kapitányoknak odaveti:
Et biberunt
magnum Áldumás
|
[4] |
|
Eteléről, vagy amint a külfőldi
írók ejtik, Atilláról feljegyzi
Priscus Rhetor, a konstáncinápolyi udvarnak Etelénél
volt
követje, hogy az ő asztala felett mindenkor poéták
énekelték a
scythiai vitézek tetteit, amelyre az ott ebédlő főbb
hunnusok
buzgottak s ittak
|
[5] |
|
Leventa, vagy magyarosabban Levente, egy
olyan nemes ifjú vitézt
jelentett eleinknél, aki akkortájba ment elsőben
hadba, és akit
ők előbb solenniter tettek meg vitéznek. Erről a
vitézkötésről
s a t. jeles jegyzéseket tesz fel professor Dugonics
úr, magyar
hazánknak méltó fia
|
[6] |
|
Atlas és Hercules egymást felváltva
tartják az eget. Poétai mese
|
[7] |
|
A cupressus halotti és halálos fa volt
a rómaiaknál
|
[8] |
|
Ausländische Spezerei, kivált deutsche
|
[9] |
|
Tátra Szepes, Mátra pedig Heves
vármegyében eső szőrnyű hegy. És
így ez annak délre esik. Amaz része a Magyarországot
körűlkerítő
nagy Karpatus, vagy magyarosan Beszkéd hegyeinek, a
Mátra pedig
ágazatja, amelynek vidékén laknak a palócok. - Ez az
egész
hasonlatos- ság van véve a Henriásból, de újonnan
őltöztetve és
megmagyarosítva. - - Különben pedig a jegyzésekben
gyakorta
esméretes dolgok is világosíttat- nak. De ez nem a
tudókért,
hanem a más rendű olvasóknak kedvekért esett
|
[10] |
|
Dentumoger, azaz Dentmagyaroknak
nevezték magokat régi eleink,
a Béla notariusa szerint. Az a Dent micsoda ige ottan,
én nem
tudom. Megérdemelné a tudósok vizsgálását régi
igaz nevünk!
|
[11] |
|
Tuhutum, Árpád után legnevezetesebb
vezér. Ez foglalta el és ez
bírta Erdélyországot. Ennek maradéka volt az a Gyula
erdélyi
fejedelem, akinek leánya volt Sarolt, szent István
király anyja;
és akitől István elvette Erdélyt. - Lehel is egy
főfő vitéz
volt. Anonymus, Turóczi
|
[12] |
|
Uszubú, Árpád vezérünknek vitéz
hadnagya, aki a tótokat
béjármolta. Amely történetet tréfásan hoz be
professzor Dugonics
az Etelkájában
|
[13] |
|
A magyaroknál kedves serkentés ez: ne
légy különb, mint az apád,
és ez a dicsérés is: apja fia!
|
[14] |
|
Gr. Nádasdy Ferenc, fővezér, kinél
többet a burkus háborúba
senki se tett, és aki az ő vitézségről híres
familiáját újabb
érdemekkel tetézte. Ő vette meg Schweidnizot,
Boroszlót, s a t.,
a bavarusokat öszvetörte, a francot a Rénuson túl
zaklatta,
s a t. Utóljára horvátországi bánná lett. - Ez a
nagylelkű hérós
kedves szavajárása gyanánt tartotta ezt: vitéz
barátom, rajta
s a t. Esmérte ő a magyart, mert maga is a' volt!
Többet is ért
vele, mint száz "rekcunkerdáj"-jal. Egész
históriát lehetne
az ő életéről írni, csak hazánkfiai az ilyenekbe
restecskék ne
volnának. - Jeles sírverset készített e fő
vitézünknek Faludi
atya, nemzetünknek amaz édes poétája
|
[15] |
|
Ez a szó: nádor, vagy hosszabban
nádorispány, tesz palatinust,
de hol vette magát, megvallom, nem tudom. De én a
Nándorfejérvár
nevét örömest ettől húznám. Igazság szerint volna
Görögfejérvár,
Alba Graeca; de talám, minthogy a régi időktől fogva
az ország
kulcsa volt s fontos szerencséjű egy vár, a
palatinusnak vagy
nádornak fő vigyázása alá rendeltetett, mint hazánk
legfőbb hadi
vezérének. Innen ezt a végvárat a mindent hamar
elnevező magyarok
Nándorfejérvárának nevezhették. Ebből osztán a
később időbe
könnyen ronthatott a köznép szája
Nándorfejérvárat, mint már ma
Landorfejervárat
|
[16] |
|
A scythák s magyar eleink minden
pogányok közt legtisztább
vallásúak voltak. Valamint egyébbe, úgy ebbe is az
ártatlan
egyűgyűséget tartották. Egy istent hittek. És
amidőn látták,
hogy a több népeknek annyi és oly sokféle istenjek
van: ők a
magok egy istenét magyarok istenének nevezték, mint a
zsidók
Jákob, Izrael s a t. istenének. Ebbe bíztak és azt
tartották,
mint a zsidók is, hogy ez minden más nemzetet gyűlöl,
őérettek
pedig mindég kiáll a legkeményebb bosszúállásra.
Ahonnan ha
valakit meg akartak fenyegetni, ezt mondták: Várj rá,
megvér még
a magyarok istene, megemlegeted, vagy megkeserűlöd a
magyarok
istenét, megtanítlak a magyarok istenére s a t. Ezt
ők, hihető, a
szomszéd bálványozóknak mennydörögték; de késő
unokáiknál is mai
napig szokásban maradt
|
[17] |
|
A Don vagy Tanais Európa és Ázsia
közt a muszka főldön foly, a
Rénus a német és belga tartományokon, az Arar
Franciaországban |