Elmúltak a hadak, már megnémúlának
Gyászos harsogási Márs
trombitájának,
A halált menydörgő ágyúk nem ropognak,
A puskák s köszörűlt kardok nem
villognak.
Maga a dühösség, a hadak magzatja,
Fogva van, sok ezer vaslánc
szorongatja.
Az arany békesség templomát megnyitja,
Újúl szakadozott oltárán
kárpitja,
Kötvén homlokára szagos olajágot,
Béfedé szárnyával az egész
országot,
Hogy annak árnyéka és védelme alatt
Az embernek kedves legyen minden
falat,
Hogy a szántóvető főldet mívelhessen
Annak árnyékába bátran és
csendessen,
Hogy félelem nélkűl lévén a határok,
Bátran járhassanak bennek a
kalmárok,
Hogy újra épűljön a most számkivetett
Igazság trónussa, kit a had
levetett,
Hogy a mesterségek mind helyreálljanak,
A békesség alatt
virágozhassanak,
Hogy a múzsák, kik már a vérbe őltözött
Halálos fegyverek csattogási
között
Elhallgattak vala, szólani kezdjenek,
Már Márs és Bellona ne járjon
ellenek,
És hogy országunkat a boldogság lakja,
Aranyidőt éljünk, ne légyen
salakja.