Szép tavaszi reggelen megharsan a trombita,
katonák vonúlnak végig az utcán,
s hogy pattog a villamos csengő!
Ma először nyitottak ki minden ablakot;
ma először szimatolom a napsugár szagát;
ma azt riadom: Diadal! diadal! -
lelkem csupa villamos csengő.
Ne kötözd a sebeket! Hadd folyjon a vér!
Hadd haljon aki haldoklik! Az éljen csupán,
ki föl se vesz holmi kis karcot!
Süt a nap! Süt a kard! Süt a trombita!
Lelkem csupa villamos csengő,
s mind azt csengi: Diadal! diadal! -
mert harcot vívtam, győzelmes harcot.
Diadalmasan vonulnak föl lelkem vadabb érzetei
s a megszokott hunyaság, elfeledkezve félelmeiről,
elszégyenülten bámul utánuk:
mint mikor szép tavaszi reggelen megharsan a trombita,
katonák vonulnak végig az utcán,
s a kis szolgáló, föltérdepelve az ablakdeszkára,
majd kiesik, úgy bámul utánuk.
1905. ápr.