Távozzál el Uram én tőlem. -- Jób könyve.
A kórus padján, honnan a rácson át
látni a templom sok kicsi villanyát
mert az imát villany kiséri
s
új tüze régi Urunk dicséri:
a kórus padján egymagam ülök én,
mint egy kárvallott, elkeserült legény,
bárány-e, bárány-e vagy
farkas?
Szól
a litánia: lelkem, hallgass!
Uram, ki úr vagy száz seregek fölött,
teremtesz és ki ellened, eltöröd,
világokat vegyítesz,
sujtasz,
s
lelket a lomha rögökben nyujtasz,
te, kit magasztal a zenit és nadir
a jármod édes és a csapásod ír:
jármodba fogj be, csapj meg
engem,
mért
nem örök diadalmad zengem?
Mért zengem a csúf, kór kicsinyek hadát,
a földi szégyent, béka-egércsatát,
a halni születőknek
éltét,
únt
bajok újszerű visszatértét?
Tán azt hiszem, hogy sok kicsi sokra megy?
Pedig a soknál mennyire több az egy,
az Egy, aki Valaki,
mégis,
akire
hallgat a föld is, ég is.
Egész világunk mind csupa látomás,
folytatott álom, lassu lidércnyomás,
de legcsodásabb látomásunk
te
vagy, Urunk, te vagy, égi másunk.
Te a nagy Álom, te vagy a fő Lidérc:
a tested lélek, hanem a lelked érc,
érclelkeddel lelkünkre
fekszel,
századok
ülnek el és növekszel.
Kórus padjáról, halld, sürü rácson át
küldöm tehozzád, Isten, ez új imát:
hatalmas vagy földön és
égen:
adj,
magad ellen, erőt énnékem!