Egyszerü megint a versem -- de mi ez a fáradt egyszerüség?
Nem fiatal madár szárnyverésének egyszerüsége, nem fiatal
szív
dobogásának egyszerüsége már -- hanem bágyadtan primitív
mint öregek gyermekes mozdulata -- mert nincsen gyönyörüség
számomra már, csak a kevésben -- mert elborított a Sok,
rámszakadt hirtelen, mint elbűvölt várban titkos befolyás
zápora százfelől -- s megbénított az idegen varázs
hálója -- mert idegen nekem a gonosz városok
levegője amelyben élek, és mint gonosz erdőben farkasok
tünnek elém az arcok az utcán, és rémít az élet ezer zaja,
mint egy betegség -- mert minden zaj tályog és csúf nyavalya
a Csöndnek testén -- mind legalább, mely nemcsak egyforma
mintát susog
s zenél bele a Csönd szövetébe -- mind legalább, mely nem
annyira egy
a Csönddel, mint tücskök zaja őszi este -- mint záporok
verése nyugodt és lágy földeken -- vagy a hab ha zajog
tengerek messze síkjain -- szél ha zúg -- csillag ha megy
titkos zenével az égi pályán -- ó, ha lankatag énekemet
ilyen egyszerüségre hangolhatnám, hogy, ha egy drága
barát
meghallgatná egy este, nem tudná, szavakat hall-e, vagy a
saját
szívét dobogni, vagy a szférák zenéjét, vagy engemet.