Annyit szenvedtünk hogy hínni se tudunk testvéreim
én is még nem régen azt mondtam magamban, örökké tart
a Poklok uralma a földön, és szomoru dalt
pedzettem a szörnyü jövőről melyben minden év
uj termést hoz a halálnak és minden tavasz
uj nemzedéket az ágyuk elé, és csak az
aki nyápic és gyáva, érhet teljes kort
sebezhetetlen, a nyápic és gyáva uralkodik
anyák a bölcsőben nyomorítják el kisdedeik
és volna egy szó amit senkise mondana ki
bár mindenki lelkében égne és iszonyu
némaság ülne a földre, s a háboru
cikázna rajta keresztben mint egy seb
mint egy örök és gyógyíthatatlan hasadás
és nem volna érdem és nem volna cél és nem volna más
élet se kultura mint ölni és halni de addig is
nem törődni csak színi az ingyen pillanatok
borát, s fölvenni mind ami véletlen kamatot
ad az élet minden szolgájának - egy pillantást
egy ölelést, és hosszu vágyra kurta gyönyört
s uj hosszu vágyat, hogy édes kinba fojtsa gyötört
lelkünkben azt a szót, ami nélkül néma a föld
bár millió ágyu szólana rajta, azt a szót,
mely addig ült születetlen a milliók
nyelvén, míg elbénulva a feledés sötét
vánkosai közt, mint tompa vágy maradna csupán
kinos akarat - vak mozdulat valami után
amit nem tudunk, - kínnak a kínhoz melytől szivünk
holttá zsibbadt mert szegény testvéreink
tépett karja és lába és feje kering
bús levegőnkben s vakká ég szemünk a meleg
vérpárában, s ahová nyulunk, csupa vér
tapad kezünkre s az ujuló ég s föld nem ígér
ujat és jobbat, se tavasz se nyár, és a század jár

és azt hisszük már, természetes ez és rendeltetés
örökké ölni - mert ráborúlt a nagy feledés
arra a szóra - és már kimondani bűn,
elgondolni nevetség - ó rettenetes!
nem! nem! mondjuk ki! gondoljunk szüntelen
csak erre: béke! béke! mily kincsverem
nyíl e Szezámra! Szabadság! Szeretet!
Emberség! Béke! izleljük ezt a szót,
és borzongassa ajkunkat mint egy csók
e drága balzsam! Magyarok! Emberek!
Emberek végre! - Ne hagyjuk ezután
elvenni tőlünk ezt a szót! Hegy csucsán,
a legmagasabb hegy csucsán épitsünk templomot
ennek a szónak hogy mindenki lássa meg messzirül
és ne maradjon senki kit elkerül
a nagy Tanulság, szégyen vagy fájdalom
de mindig szemben, és mégis szeliden
emléke legyen, de ne legyen
rajta semmi a Multból: a holtakat
feledjük el ma; feledd ma el dalom
kikre gondolni is forradalom
feledd el emlék a szegény hősöket
s ami elveszett, az arany s a vas
kincseket, és minden nincseket, és mutogass
szelid de mégis hatalmas képeket.
Életet, termést s mind a négy oldalad
boldog szobrokkal égjen a nap alatt.
Egyik mutassa a földet és ekét -
és a parasztot, s madarak seregét -
mögötte szállni - s asszony és kis gyerek
várja ebéddel - a másik oldalon
szőllőhegy álljon, szüret és vígalom
tavalyi borral - mámor szülessen ott
tánc és müvészet - harmadik kerülőn
torony épüljön, fellegeket szelő,

munkások hordják köveit, és tudós
mérnökök mérjék ég felé, Babylon
vakmerőségével; negyedik falon
két szerelmes legyen, gerlepár, csók
és a leánynak kezébe' virág
és a fiunak gyümölcsös ág!

1916 eleje [?]