1.
Nem csendül a lelkem, mert olyan mint az a fém,
amely
csak akkor cseng, ha rokon hangját ütik meg közel:
néma hát lelkem, e mái veszett hangoktól mint idegen
vagy mint a felhő, csak csüggök a zord hegyeken.
és sírok; de nem jó zápor ez, csupán ködesés
észrevétlen, szitáló, naphosszú, éjhosszú,
monotón kormos permetezés,
monotón, monotón, ó csak zuhogna már, vagy villámot
szülne, küldene:
mert szép zene az is, a zápor meg a dörgés, hogy
érdemes fájva vajúdni
érte: szép zene!
Ha nézem a tükörben néma ajkamat: Valaha --
elgondolom --
bimbó volt ez, akkor is fonnyadt már, látszólag,
csukott szirom,
de mikor megjött az este, a falusi este, és szólt a
harang,
haranggá nyílt az ajkam, mint az esti virág, és
zengett mint a harang!
2.
Most csönd van és szívem mint a süket föld,
erjedő, sötét, meleg,
nehéz virágok bölcseje hajdan, hol megfonódtak bús
gyökerek,
vak erjedés hona -- Istenem! apró kis érzésmagvak,
fekete rossz
mind, s csúf és viszkető, bujva, de buja-makacson
sarjadoz,
magzik a meleg, sötét föld méhében, -- észre sem
veszem,
nem látom, nem tudom, de viszket belül, lassankint
érezem,
hogy növekszik lenten, lassan és egyre és fojtva és
idegen mint borban
a salak,
idegen és gyűlölt és irtanám, mint rablótól
megejtett lány a magzatát,
akit gyűlöl: de hogyan irtsalak,
kis érzésmagvak, Vénség magvai? mert Vénség volt
a rabló, érzem: -- az
Ifjuság
már elhagy és érzem, minden erő és minden erény
csak ifjuság,
dús Ifjuság (csak a Dús lehet nemes) -- önző vágy,
irígy akarat,
ez a Vénség része. A szívnek csúf salakja marad.
3.
Pedig jónak kell lenni, mert ottkünn zúg a háború
és csak, aki jó,
mondhatja: Én meg tudok halni, de van jogom élni is:
Csak, aki jó,
közülünk legalább, barátaim, csak az tud lélekben
maradni szabad
és tenni még: az boldog. -- A vulgáris
csapat,
ki kívülről éli életét, annak ma jaj,
ha jó
mert pénz, szerelem, szerencse, az élet maga is -- a
külső élet --
azé, kinek ökle és marka jó:
de pénz, -- kastélyok, parkok, nők, szép testek
ünnepe, pompa és
hatalom itala -- mind
méreg lesz annak, ki a Jóság könnyeiből egy csöppet
belehint.
Pap vagyok, Barátaim, mert szenvedtem, és most pap
vagyok
és mondom, Barátaim, mi mások vagyunk, halljatok:
mert velük élni nem tudunk, se pedig egymagunk,
csak a szenvedőkkel élhetünk, azokkal halhatunk.
4.
Ne mondjátok, hogy semmi a vers! Ó, ha minden
szomorú tikkadás
gyümölcsös volna bennünk, édes-teli hússá
szikkadás,
s borérés volna kádunkban minden fájdalmas erjedés,
gazdagok volnánk, mert legnagyobb kincs, melynek ára a
szenvedés,
ajándékozók, mert legszebb ajándék az áldozat.
Én is azokból voltam, akiknek kincse lett minden
kárhozat,
Bányász voltam, és magam, amelyet vágtam, a kő,
nyeső kertész, és magam, amelyet nyestem, a tő.
Bátorság! ez minden: mert van kincs annak, aki az
Akarat
csákányát jól forgatja s a bús bányától meg nem
riad,
De jaj, Barátaim, a költő csak olyan kincsre talál,
csak olyan kincsre, Barátaim, amihez hozzányúlnia
fáj!
5.
Segíts, Szerelem! ezt az egész verset neked
énekelem,
mert te vagy a Jóság magva és átoma, szent Szerelem,
ki a testi Szépség fáklyáját tartod a lélek elé
és úgy vezeted a lelki nagy Szeretet felé!
Kéjeddel a kínra, amely nélkül se jók, se
gazdagok nem lehetünk,
kínt is kéjjé olvasztva erőt ki adna, ha nem Te
nekünk?
S mi lenne velünk e sötétben, hol lábunk mindig
fájva botol,
ha Te nem biztatnál fáklyáddal, hogy Fény is van
valahol?
Ó, szabadság Rése, első Ablak, melyen az önzés
elhagyja magát
mint egy rabságot! Első Szál, mely a vak falon vájva
fogózik át
lélek és lélek közt -- hajts, drága Mag: mert
belőled nő ki a szent Gyökér,
mely az emberiséget befonja és pólustól pólusig ér.
|